Szia mindenkinek! Szóval a nagy helyzet az, hogy ékezet nincs..:D De mivel, tudom, hogy szeretnétek már az új fejezetet ezért fel rakom így..Akit zavar, az várjon még egy kicsit és felkerül hamarosan ékezetekkel is. Sok puszi nektek és bocsánat, hogy ennyit késtem ne feledjétek sose SZERETLEK TITEKET!
Üdv.: Zsani alias Szozsa914
U.I.: Egy kis változás csak, hogy ne érjen váratlanul titeket az első néhány fejezetet Leah szemszögéből olvashatjátok. Amint meg van a 7 kommentár jön a következő fejezet. Puszi: Szeretlek titeket (L)
U.I.: Egy kis változás csak, hogy ne érjen váratlanul titeket az első néhány fejezetet Leah szemszögéből olvashatjátok. Amint meg van a 7 kommentár jön a következő fejezet. Puszi: Szeretlek titeket (L)
Hangos koppanásokat hallottam mindenfelől. Az eső vadul ostromolta a ház falait és a tető könnyed léceit.
Kinyitottam a szemem, körbe tekintettem a szobámon, majd egy könnyed mozdulattal felpattantam az ágyból.
Leah! – mintha valami radarral lenne felszerelve anyu. Komolyan mindig megtalál.
Leah! – üvöltözött, de még mindig nem válaszoltam, hátha nem zaklat tovább.
Leah az Istenért! – nyitott be a szobámba.
Mi van? – förmedtem rá, ahogy felé fordultam.
Ezeket vidd át Billynek es Jacobnak! – mutatott egy világos vesszőkből font, hatalmas kosárra.
Jajj – sóhajtottam – nem lehet később? Meg csak most keltem fel – beszéltem.
- Nem érdekel! Jobb volna ha sietnél! Hamarosan újra elered az eső! - észre sem vettem, hogy elállt. Felkaptam egy fehér pólót és egy sötét, rövid nadrágot, majd hatalmas léptekkel elindultam a Black ház felé vezető úton.
Az eső ugyan nem esett, de az eget meg mindig szürke lepel fedte el. A víz cseppek halk koppanással zuhantak le a fák tetejéről a mélybe.
Szerencsére Jake és az apja nem laknak túlságosan messze tőlünk.
Már látszódott a fák mögött elhelyezkedő házikó. Gyors léptekkel haladtam feléjük kezemben a hatalmas kosárnyi étellel.
Lassan odaértem a sötét színű bejárati ajtóhoz, majd bekopogtam.
Jake nyitott ajtót, aki hangos csörtetéssel caplatott végig a nappalin.
- Helló! – köszönt felém egy hatalmas vigyorral.
Ezt anyu küldte – kezébe nyomtam a kosarat, majd megfordultam és elindultam hazafelé.
- Várj! Nem láttad Seth-et? – kérdezte
- Nem, hol kellett volna látnom? Mióta az a liba elment azóta tisztára meg van zakkanva.
- Jól van! Nekem mindegy. Csak azt hittem, hogy te tudod – mondta sóhajtva.
- Mondtam már hogy nem! – én is kipréseltem egy adag levegőt – Mehetek végre?
- Igen – bólintott rá Jake.
- Végre! Helló! – vágtam oda neki majd hátat fordítottam és sétálni kezdtem az erdő felé.
- Szia – mondta ki utoljára.
Ahogy beértem az erdő biztató nyugalmába szinte átjárta a testem a melegség mely ezzel jár. Behunyt szemmel magamba szívtam az üde levegőt. Átadtam magam a környezetemnek.
A madarak hangos csicsergése hirtelen elhalkult. Az avar reccsenése ébresztett fel magányomból. A hang irányába fordultam. Láttam, ahogy farkasból emberi alakba változik át. Láttam, ahogy magára veszi a nadrágot, melyet a lábáról ráncigált le, majd közeledni kezd felém.
- Szia! Már régen találkoztunk! – köszönt egy mosollyal az arcán Embry.
- Szia! – üdvözöltem egy unottabb sóhaj kíséreteben.
Mi a helyzet? – kérdezett felém.
- Semmi.
- Őő, nem láttad véletlen Seth-et?
- Jaj már te is? Nem vagyok a dadája, ha akarna látni titeket már megkeresett volna mindenkit! – mondtam – különben is honnan kellene tudnom?
- Hát gondoltam tudod, mivel a testvére vagy.
- Ja igen és ez azt jelenti, hogy a nap minden percébe tudnom kell mit tesz, igaz?
- Nem, mindegy! – sóhajtotta – Tudod Leah, néha beszélhetnél kedvesebben is főleg azokkal, akik még bírnak valamennyire.
- Tudod Embry nem kellene beleszólnod mindenbe. Azért mert történt valami, amit ki sem mondok. Ami egy óriási, de óriási hiba volt a részemről, azért az még nem jogosít fel arra, hogy beleszólj a dolgaimba.
- Jól van! Bocsáss meg! Nem akartam! – mondta egy kis lemondással és sértődöttséggel a hangjában.
- Na akkor én megyek is – sóhajtottam.
- Ne még légy szíves! Beszéljük meg - szinte könyörgött.
- De mit? – kérdeztem, mintha mit se tudnék.
- Hát azt, ami történt – beszélte.
- Miért mi történt?
- Az estéről Leah, amit együtt töltöttünk! – már szinte üvöltött a dühtől.
- Miért?
- Mert én meg akarom beszélni!
- Én viszont nem! Az egy tévedés volt, de ez megbocsájtható dolog beszéltem undorral a hangomban.
- Megbocsájtható? Amikor játszol a másik érzelmeivel?
- Jaj Embry! Milyen érzelmekkel? – kérdeztem.
- Nekem jelentett valamit az az este.
- Nekem viszont nem! Nem érted?
- Ja, szóval megbocsájtható! Ennyi erővel akkor Sam is biztos megbocsájtható bűnt követett el amikor elhagyott Emily-ért nem?
- Úú, Sam-et és Emily-t ne keverd bele! Ne merészeld!
- Na látod! Én megmondtam! jól van, ahogy akarod Leah. Én majd kiheverem! Na megyek is! – megfordult, majd sétálni kezdett az egyik nagyobb fa irányába.
- Ne merészelj faképnél hagyni így – üvöltöttem utána.
- Miért? – fordult vissza felém – Csak te teheted meg? – nyeltem egy hatalmasat majd felkészültem a visszavágásra de nem hagyta.
- Nem csak te Leah, ébredj már fel nem vagy te annyira különleges mint hiszed! – nem tudtam szóhoz jutni. Nem gondoltam, hogy valaha pont Embry mondd nekem ilyesmit.
- És most mi van? Azt gondoltam, hogy ha mindenkivel bunkózol azok mindig megbocsájtanak? Hát nem. Néha neked is kell adnod, hogy aztán kapj! – szemeiből szinte sütött a méreg, minden pillantásában láttam a megvetést, amit irántam érzett.
- Sajnálom! – nyögtem ki végül megadva magam.
- Nem Leah! Ezúttal ennyi most nem elég. Bár lassan már ritkaság számba megy, ha te bocsánatot kérsz! De ez most nem érdekel. Ha jól tudom neked sem volt elég annyi, hogy sajnálom mikor Sam ott hagyott – csak néztem, ahogy a réz bőrén megcsillan a levelek közt átszűrődő napfény, ahogy minden egyes szavát bántásként a fejemhez vágja és hallgattam – Ezúttal sikerült megutáltatnod magad azzal az emberrel is akit még foglalkoztattál vagy érdekel valamennyire. És tudod mit? Annyi szerencséd van, hogy Seth a testvéred, mert ő mindig ott lesz veled, amikor már más nem, annak ellenére, hogy rajtad kívül mindenki észrevette már a falkából, hogy mióta elüldözted Dawnt, azóta senki nem látta Seth-et.
- Hogy mi? – kérdeztem döbbenten.
- Így van Seth eltűnt és mivel kilépett a falkából nem tudjuk, hogy hol van – beszélte.
- És ezt nekem miért nem mondta senki?
- Hagytad, hogy elmondjuk? Csak magadra gondolsz mindig!
- Ez nem igaz! Hogy merészeltétek? – megfordultam, hogy a Black ház fele induljak. Nem törődve ruháimmal farkassá változtam. Rohannai kezdtem Embry lihegett utánam emberi alakban. Végül átváltozott ő is, majd megpróbált megállítani.
Már egész közel voltunk a célhoz, mikor egy jól irányzott ugrással a hátamon landolt és egy hatalmas harapással a földre terített.
- Mi ez az egész? – robbant ki Jacob-ból, amint ki ért a házból.
- Embry leszállnál rólam? – osztottam meg gondolataimat.
- Persze, bocsi – mondta lágyabb hangon, majd egy kissebb erőfeszítéssel ellökte magát a földről.
- Kössz! – sziszegtem fejemben a szavakat.
- Most meg mi van? – kérdezte Jake, nem válaszoltam, hisz emberi alakban úgy sem érti.
- Sóhajtott egyet, majd farkassá alakult. Ruhái cafatokban hullottak a homokos talajra. Zsemleszínű bundáját megrázta, majd felénk fordult.
- Nos, mi ez az egész? – beszélte gondolatban.
- Embry most közölte velem, hogy Seth eltűnt.
- Igen – lehajtotta fejét.
- Miért nem szóltatok? Egyáltalán keresitek?
- Legutóbb Forkstól 40 km-re éreztük a szagát, de azóta onnan is tovább állt.
- De lehet, hogy csak egyedül kellene hagyni! Hisz Jake te is voltál ilyen helyzetben!
- Na azt már nem! Itthon is tud egyedül lenni! – üvöltöttem Embry-re.
- Mindenesetre azt tudnunk kellene, hogy mere van. Az senkinek sem lenne jó ha valami hülyeséget csinálna – mondta az alfa.
- De Quil-ek már keresik es ők úgy is szólnak, ha valamit tudnak – érvelt Embry.
- Jajj, nem bírnád befogni? – förmedtem rá.
- Elég Leah! A magán életi problémáid a fontosabbak vagy a testvéred? – kérdezte Jacob.
- Akkor most mi legyen? – néztem rá.
- Eredj Quillek után és segíts nekik keresni. Embry te meg gyere velem – bólintottam, majd a szag irányába elindultam.
Vad gyorsasággal száguldottam a falka tagjai után, hogy Seth keresésére induljak.
Hogy nem vettem észre? Hogy lehetek ilyen figyelmetlen, egoista barom? Ráadásul Embry-vel is mit műveltem? Nem mutathatom ki, hogy mit érzek!
Leah légy erős!
Szerencsére mostanában mindig sikerül, hogy ne mutassam meg a gondolataim egy részét. Azt nem tudom, hogy ez megy-e a többieknek, de nem akarok rákérdezni, mert akkor tudni fogják, hogy elhallgatok valamit.
Egyre erősebben éreztem a falka tagjainak szagát.
- Sziasztok! – loholtam utánuk.
- Hello! Ezek szerint tudsz róla.
- Ezek szerint igen – válaszoltam – előbb is szólhattatok volna.
- Azt hittük észre veszed. Meg nem akartunk felzaklatni – mondta Quil gondolatban.
- Felzaklatni? Pff – érdekes dolgokat tudnak mondani.
- Már egyszer jártunk erre – szólalt meg Kaleb.
- Igen, de most hátha találunk is valamit.
- Nem lenne egyszerűbb, ha szétválnánk és ugy keresnénk?
- De! Én is ezt mondtam.
- Akkor én keresem észak felé, ti meg amerre akarjátok! – megrántottam vállam.
- Rendben, akkor, ha valaki talál valamit akkor az szóljon – ismertette a szabályokat Kaleb.
- Oké – mondta Quil.
- Jó! – feleltem
Minden bokrot es fát körbe szaglásztam, már már a többi farkast megszégyenítő precizséggel. Csak haladtam előre a vad ismeretlenbe. Lassan vagy egy órája bolyongtam, mikor, hirtelen megéreztem Seth illatát. Követni kezdtem.
Hihetetlen gyorsasággal es elszántsággal vetettem bele magam az erdő magányába, hogy megtaláljam az öcsémet.
Követtem a nyomokat.
- Srácok! Valahol a közelben van! De még ne gyertek, hátha tudok vele beszélni.
- Rendben! Szólj ha kellünk – válaszoltak, az üzenetemre. Éreztem, hogy nincs messze. Minden erőmet a futásra összpontosítottam, nehogy elmeneküljön.
Az erdő ritkulni kezdett. A fény egyre erősebben világított, ahogy kiértem a fák takarásából.
Visszaváltoztam.
- Seth! Itt vagy? Seth? – kiáltoztam – Tudom, hogy itt vagy!
- Mit érdekel az téged, hogy itt vagyok e, vagy sem?
- Hát mert a kis öcsém vagy es szeretlek!
- Hagyj békén!
- De miért? Azért mert az a liba – nem hagyta, hogy befejezzem.
-Ne merd így nevezni őt! Dawn –nak hívják!
- Szóval azért mert elhagyott attól még velem nem kell így viselkedned. Én ezt előre megmondtam, nem? – néztem, ahogy magányosan és letörve ül a fa tövében. Sötét haja az eddig szinte mindig jókedvű arcába hullott.
- Leah, te nem tudsz semmit! Te üldözted el! Miért hibáztatod? Ha jó lett volna itt neki nem megy el, nem érted? Azért mert neked tönkre ment a szerelmi életed azért őt nem kell hibáztatnod. Ő nem Sam!
- Dehogynem! Ugyanaz! Vagy tévedek? Ő nem hagyott el téged?
- De! – felelte. A dühtől remegett az egész teste.
- Akkor? Miről van szó? És még én vagyok a hibás! – nem szólalt meg. Mély levegőt vett, de szinte már rázkódott. Felkelt a földről, majd felém fordult.
- Udnorodom tőled! Sajnálom, hogy a testvéred vagyok! – egy utolsó pillantást vetett rám, majd farkasként elrohant a fák sűrű és sötét takarásába.
Kinyitottam a szemem, körbe tekintettem a szobámon, majd egy könnyed mozdulattal felpattantam az ágyból.
Leah! – mintha valami radarral lenne felszerelve anyu. Komolyan mindig megtalál.
Leah! – üvöltözött, de még mindig nem válaszoltam, hátha nem zaklat tovább.
Leah az Istenért! – nyitott be a szobámba.
Mi van? – förmedtem rá, ahogy felé fordultam.
Ezeket vidd át Billynek es Jacobnak! – mutatott egy világos vesszőkből font, hatalmas kosárra.
Jajj – sóhajtottam – nem lehet később? Meg csak most keltem fel – beszéltem.
- Nem érdekel! Jobb volna ha sietnél! Hamarosan újra elered az eső! - észre sem vettem, hogy elállt. Felkaptam egy fehér pólót és egy sötét, rövid nadrágot, majd hatalmas léptekkel elindultam a Black ház felé vezető úton.
Az eső ugyan nem esett, de az eget meg mindig szürke lepel fedte el. A víz cseppek halk koppanással zuhantak le a fák tetejéről a mélybe.
Szerencsére Jake és az apja nem laknak túlságosan messze tőlünk.
Már látszódott a fák mögött elhelyezkedő házikó. Gyors léptekkel haladtam feléjük kezemben a hatalmas kosárnyi étellel.
Lassan odaértem a sötét színű bejárati ajtóhoz, majd bekopogtam.
Jake nyitott ajtót, aki hangos csörtetéssel caplatott végig a nappalin.
- Helló! – köszönt felém egy hatalmas vigyorral.
Ezt anyu küldte – kezébe nyomtam a kosarat, majd megfordultam és elindultam hazafelé.
- Várj! Nem láttad Seth-et? – kérdezte
- Nem, hol kellett volna látnom? Mióta az a liba elment azóta tisztára meg van zakkanva.
- Jól van! Nekem mindegy. Csak azt hittem, hogy te tudod – mondta sóhajtva.
- Mondtam már hogy nem! – én is kipréseltem egy adag levegőt – Mehetek végre?
- Igen – bólintott rá Jake.
- Végre! Helló! – vágtam oda neki majd hátat fordítottam és sétálni kezdtem az erdő felé.
- Szia – mondta ki utoljára.
Ahogy beértem az erdő biztató nyugalmába szinte átjárta a testem a melegség mely ezzel jár. Behunyt szemmel magamba szívtam az üde levegőt. Átadtam magam a környezetemnek.
A madarak hangos csicsergése hirtelen elhalkult. Az avar reccsenése ébresztett fel magányomból. A hang irányába fordultam. Láttam, ahogy farkasból emberi alakba változik át. Láttam, ahogy magára veszi a nadrágot, melyet a lábáról ráncigált le, majd közeledni kezd felém.
- Szia! Már régen találkoztunk! – köszönt egy mosollyal az arcán Embry.
- Szia! – üdvözöltem egy unottabb sóhaj kíséreteben.
Mi a helyzet? – kérdezett felém.
- Semmi.
- Őő, nem láttad véletlen Seth-et?
- Jaj már te is? Nem vagyok a dadája, ha akarna látni titeket már megkeresett volna mindenkit! – mondtam – különben is honnan kellene tudnom?
- Hát gondoltam tudod, mivel a testvére vagy.
- Ja igen és ez azt jelenti, hogy a nap minden percébe tudnom kell mit tesz, igaz?
- Nem, mindegy! – sóhajtotta – Tudod Leah, néha beszélhetnél kedvesebben is főleg azokkal, akik még bírnak valamennyire.
- Tudod Embry nem kellene beleszólnod mindenbe. Azért mert történt valami, amit ki sem mondok. Ami egy óriási, de óriási hiba volt a részemről, azért az még nem jogosít fel arra, hogy beleszólj a dolgaimba.
- Jól van! Bocsáss meg! Nem akartam! – mondta egy kis lemondással és sértődöttséggel a hangjában.
- Na akkor én megyek is – sóhajtottam.
- Ne még légy szíves! Beszéljük meg - szinte könyörgött.
- De mit? – kérdeztem, mintha mit se tudnék.
- Hát azt, ami történt – beszélte.
- Miért mi történt?
- Az estéről Leah, amit együtt töltöttünk! – már szinte üvöltött a dühtől.
- Miért?
- Mert én meg akarom beszélni!
- Én viszont nem! Az egy tévedés volt, de ez megbocsájtható dolog beszéltem undorral a hangomban.
- Megbocsájtható? Amikor játszol a másik érzelmeivel?
- Jaj Embry! Milyen érzelmekkel? – kérdeztem.
- Nekem jelentett valamit az az este.
- Nekem viszont nem! Nem érted?
- Ja, szóval megbocsájtható! Ennyi erővel akkor Sam is biztos megbocsájtható bűnt követett el amikor elhagyott Emily-ért nem?
- Úú, Sam-et és Emily-t ne keverd bele! Ne merészeld!
- Na látod! Én megmondtam! jól van, ahogy akarod Leah. Én majd kiheverem! Na megyek is! – megfordult, majd sétálni kezdett az egyik nagyobb fa irányába.
- Ne merészelj faképnél hagyni így – üvöltöttem utána.
- Miért? – fordult vissza felém – Csak te teheted meg? – nyeltem egy hatalmasat majd felkészültem a visszavágásra de nem hagyta.
- Nem csak te Leah, ébredj már fel nem vagy te annyira különleges mint hiszed! – nem tudtam szóhoz jutni. Nem gondoltam, hogy valaha pont Embry mondd nekem ilyesmit.
- És most mi van? Azt gondoltam, hogy ha mindenkivel bunkózol azok mindig megbocsájtanak? Hát nem. Néha neked is kell adnod, hogy aztán kapj! – szemeiből szinte sütött a méreg, minden pillantásában láttam a megvetést, amit irántam érzett.
- Sajnálom! – nyögtem ki végül megadva magam.
- Nem Leah! Ezúttal ennyi most nem elég. Bár lassan már ritkaság számba megy, ha te bocsánatot kérsz! De ez most nem érdekel. Ha jól tudom neked sem volt elég annyi, hogy sajnálom mikor Sam ott hagyott – csak néztem, ahogy a réz bőrén megcsillan a levelek közt átszűrődő napfény, ahogy minden egyes szavát bántásként a fejemhez vágja és hallgattam – Ezúttal sikerült megutáltatnod magad azzal az emberrel is akit még foglalkoztattál vagy érdekel valamennyire. És tudod mit? Annyi szerencséd van, hogy Seth a testvéred, mert ő mindig ott lesz veled, amikor már más nem, annak ellenére, hogy rajtad kívül mindenki észrevette már a falkából, hogy mióta elüldözted Dawnt, azóta senki nem látta Seth-et.
- Hogy mi? – kérdeztem döbbenten.
- Így van Seth eltűnt és mivel kilépett a falkából nem tudjuk, hogy hol van – beszélte.
- És ezt nekem miért nem mondta senki?
- Hagytad, hogy elmondjuk? Csak magadra gondolsz mindig!
- Ez nem igaz! Hogy merészeltétek? – megfordultam, hogy a Black ház fele induljak. Nem törődve ruháimmal farkassá változtam. Rohannai kezdtem Embry lihegett utánam emberi alakban. Végül átváltozott ő is, majd megpróbált megállítani.
Már egész közel voltunk a célhoz, mikor egy jól irányzott ugrással a hátamon landolt és egy hatalmas harapással a földre terített.
- Mi ez az egész? – robbant ki Jacob-ból, amint ki ért a házból.
- Embry leszállnál rólam? – osztottam meg gondolataimat.
- Persze, bocsi – mondta lágyabb hangon, majd egy kissebb erőfeszítéssel ellökte magát a földről.
- Kössz! – sziszegtem fejemben a szavakat.
- Most meg mi van? – kérdezte Jake, nem válaszoltam, hisz emberi alakban úgy sem érti.
- Sóhajtott egyet, majd farkassá alakult. Ruhái cafatokban hullottak a homokos talajra. Zsemleszínű bundáját megrázta, majd felénk fordult.
- Nos, mi ez az egész? – beszélte gondolatban.
- Embry most közölte velem, hogy Seth eltűnt.
- Igen – lehajtotta fejét.
- Miért nem szóltatok? Egyáltalán keresitek?
- Legutóbb Forkstól 40 km-re éreztük a szagát, de azóta onnan is tovább állt.
- De lehet, hogy csak egyedül kellene hagyni! Hisz Jake te is voltál ilyen helyzetben!
- Na azt már nem! Itthon is tud egyedül lenni! – üvöltöttem Embry-re.
- Mindenesetre azt tudnunk kellene, hogy mere van. Az senkinek sem lenne jó ha valami hülyeséget csinálna – mondta az alfa.
- De Quil-ek már keresik es ők úgy is szólnak, ha valamit tudnak – érvelt Embry.
- Jajj, nem bírnád befogni? – förmedtem rá.
- Elég Leah! A magán életi problémáid a fontosabbak vagy a testvéred? – kérdezte Jacob.
- Akkor most mi legyen? – néztem rá.
- Eredj Quillek után és segíts nekik keresni. Embry te meg gyere velem – bólintottam, majd a szag irányába elindultam.
Vad gyorsasággal száguldottam a falka tagjai után, hogy Seth keresésére induljak.
Hogy nem vettem észre? Hogy lehetek ilyen figyelmetlen, egoista barom? Ráadásul Embry-vel is mit műveltem? Nem mutathatom ki, hogy mit érzek!
Leah légy erős!
Szerencsére mostanában mindig sikerül, hogy ne mutassam meg a gondolataim egy részét. Azt nem tudom, hogy ez megy-e a többieknek, de nem akarok rákérdezni, mert akkor tudni fogják, hogy elhallgatok valamit.
Egyre erősebben éreztem a falka tagjainak szagát.
- Sziasztok! – loholtam utánuk.
- Hello! Ezek szerint tudsz róla.
- Ezek szerint igen – válaszoltam – előbb is szólhattatok volna.
- Azt hittük észre veszed. Meg nem akartunk felzaklatni – mondta Quil gondolatban.
- Felzaklatni? Pff – érdekes dolgokat tudnak mondani.
- Már egyszer jártunk erre – szólalt meg Kaleb.
- Igen, de most hátha találunk is valamit.
- Nem lenne egyszerűbb, ha szétválnánk és ugy keresnénk?
- De! Én is ezt mondtam.
- Akkor én keresem észak felé, ti meg amerre akarjátok! – megrántottam vállam.
- Rendben, akkor, ha valaki talál valamit akkor az szóljon – ismertette a szabályokat Kaleb.
- Oké – mondta Quil.
- Jó! – feleltem
Minden bokrot es fát körbe szaglásztam, már már a többi farkast megszégyenítő precizséggel. Csak haladtam előre a vad ismeretlenbe. Lassan vagy egy órája bolyongtam, mikor, hirtelen megéreztem Seth illatát. Követni kezdtem.
Hihetetlen gyorsasággal es elszántsággal vetettem bele magam az erdő magányába, hogy megtaláljam az öcsémet.
Követtem a nyomokat.
- Srácok! Valahol a közelben van! De még ne gyertek, hátha tudok vele beszélni.
- Rendben! Szólj ha kellünk – válaszoltak, az üzenetemre. Éreztem, hogy nincs messze. Minden erőmet a futásra összpontosítottam, nehogy elmeneküljön.
Az erdő ritkulni kezdett. A fény egyre erősebben világított, ahogy kiértem a fák takarásából.
Visszaváltoztam.
- Seth! Itt vagy? Seth? – kiáltoztam – Tudom, hogy itt vagy!
- Mit érdekel az téged, hogy itt vagyok e, vagy sem?
- Hát mert a kis öcsém vagy es szeretlek!
- Hagyj békén!
- De miért? Azért mert az a liba – nem hagyta, hogy befejezzem.
-Ne merd így nevezni őt! Dawn –nak hívják!
- Szóval azért mert elhagyott attól még velem nem kell így viselkedned. Én ezt előre megmondtam, nem? – néztem, ahogy magányosan és letörve ül a fa tövében. Sötét haja az eddig szinte mindig jókedvű arcába hullott.
- Leah, te nem tudsz semmit! Te üldözted el! Miért hibáztatod? Ha jó lett volna itt neki nem megy el, nem érted? Azért mert neked tönkre ment a szerelmi életed azért őt nem kell hibáztatnod. Ő nem Sam!
- Dehogynem! Ugyanaz! Vagy tévedek? Ő nem hagyott el téged?
- De! – felelte. A dühtől remegett az egész teste.
- Akkor? Miről van szó? És még én vagyok a hibás! – nem szólalt meg. Mély levegőt vett, de szinte már rázkódott. Felkelt a földről, majd felém fordult.
- Udnorodom tőled! Sajnálom, hogy a testvéred vagyok! – egy utolsó pillantást vetett rám, majd farkasként elrohant a fák sűrű és sötét takarásába.
