Kedves mindenki! Ne haragudjatok, hogy ennyit kések állandóan. Rengeteg minden történt, sajnos, aminek nem kellett volna. A barátom apukája kórházba került, nem vettek fel a munkahelyemre, megbuktam a rutin vizsgámon és még egy csomó minden. És pozitív alig akadt, de ez egy ilyen hét volt, majd lesz jobb is. Szóval remélem tetszeni fog az új fejezet. A vége felé átváltottam Layla szemszögére. Remélem ettől azért még meg lesztek vele elégedve.
Legyetek jók! Kellemes olvasást!
Üdv.: Zsani alias Szozsa914
Nyeltem egy hatalmasat. Ha most kimondja azt a szót, hogy kivégzés, akkor tennem kell valamit, nem hagyhatom. Nem még Seth-től sem köszönhettem el.
Marion lehajtotta fejét, majd újra a szemünkbe nézett.
- Ma hat órakor – még mindig nem bírta kimondani, tehát biztos vagyok benne – végeznek veletek – sóhajtott egyet – Sajnálom – láttam, hogy könnyek nélkül sír, vállai remegni kezdtek.
- Ó, drága Marion – ugrott oda Layla – ne sírj – nyugtatta – nem lesz semmi baj.
- De hát – kezdett bele, de nem tudta folytatni – Most mennem kell jönnek – felelte, majd elrohant.
Egyetlen lépés sem hallatszott. Néhány pillanat alatt a három vezető megjelent a zárka előtt.
- Dawn – hozzám kezdett beszélni Aro – Engedd meg, hogy azzal kezdjem, hogy megmondjam, hogy hatalmasat csalódtam benned. Azt hittem nem fordulnál a saját fajtád ellen.
- De tévedtünk – szólt közbe Marcus.
- Elvettél tőlünk egy becses kincset és most mi kárpótlásul mi is elveszünk tőled, tőletek valamit.
- Ma pontban a hat órai harang kezdetekor megkapjátok a titeket illető büntetést – beszélt ezúttal ismét Marcus.
- Az életetekkel fizettek ezért az árulásért. A kivégzésen találkozunk – vetette felénk Caius, majd egy gusztustalan és megvető fintort vetett felénk.
- De hogy lássátok a Volturi, mily kegyelmes lehet egy utolsó kívánságotok – mondta Aro.
Rápillantottam Layla-ra, majd megszólaltam.
- Kérlek benneteket! Ő nem bűnös – ismét rápillantottam, majd Aro szemeibe néztem.
Caius ökölbe szorította az ujjait.
- De az! Még nálad is vétkesebb! – már szinte őrjöngött a dühtől.
- Nem elég, hogy hagyta meghalni egy társát, de még védelmezte is a gyilkost – beszélte Marcus.
- Én csupán – kezdett bele Layla, hanyagolva az újonnan felhozott témát – annyit szeretnék kívánságnak, hogy a naplómat elhozhassam a szobámból – suttogta zavartan – Tudom, hogy már nem sokáig lesz rá szükségem, de ez egy kedves emlék számomra – felnézett egyenesen Caius dühöngő tekintetébe, aki vett egy mély levegőt, majd kifújta azt.
- Legyen – egyezett bele a vezető.
- Köszönöm mester – mondta a húgom, majd ismét lehajtotta a fejét.
- Te? – nézett rám Aro.
- Nos, én még utoljára – sóhajtotta szégyenkezve – szeretném látni a szüleimet – ejtettem ki szavaimat, majd a földet kezdtem pásztázni. A bal karomon lévő karkötőt kezdtem simogatni zavaromban.
- Rendben – bólintott rá a vezető.
- Most, ha megbocsátotok, visszavonulunk – folytatta.
Néma csendben távoztak. Egyszerűen lehetetlen volt a számomra ez az egész, mintha a rémálmaimban lennének lidércnyomásaim. Nevetségesen hangzik, de így van. Hogy tehettem ezt? Minek kellett visszajönnöm? Ennyire telhetetlen lennék? Mint egy ostoba, pisis gyerek, aki nem elégszik meg azzal, hogy talált magának egy boldog és szerető családot.
- Sajnálom – feleltem, s közben mindvégig az járt a fejemben, hogy, amint történik velem valami jó, mint most, hogy megismertem a húgomat, azonnal adódik egy duplán helyrehozhatatlan probléma. És tessék most megint nem lesz senkim, sőt nem hogy nem lesz senkim, de még én magam sem leszek többé. Nem láthatom Sethet még utoljára, nem beszélhetek Esme-vel és Carlisle-al, nem hallgathatom Alice csilingelően idegesítő nevetését és Emmett kínzóan nevetséges vicceit, vagy hogy Edward nem bírja tovább mellettem a gondolataim miatt. Nem érinthetem meg őket. Nem ölelhetem át Nessie-t és nem csókolhatom meg újra Seth-et.
Jajj, drága kis farkasom! Annyira szeretlek, de nem mondtam neked sosem, csak mielőtt eljöttem, ha ezt túl élem és még valaha megbocsátasz nekem, annyit mondom neked, hogy a végén rám unsz.
Egy ostoba hiba miatt dobtam el magamtól mindenkit. Hogy lehetek ilyen? Miért nem vagyok önmagam?
- Ne sajnáld! – vetette oda Layla, ami bevallom dühített. Hogy az életbe lehet ennyire nyugodt? Még mosolyog is?
Hát most tudta meg, hogy végeznek vele, ráadásul a saját nővére miatt.
- Mégis...? – nem bírtam befejezni. Félbe szakított. Leguggolt, majd az egyik ujjával a poros kőlapra kezdett írni.
„Van egy tervem”
Ez a lány teljesen meg van húzatva. Megbolondult? Esélytelen, hogy ne vegyenek észre, ha teszünk valamit. Ráadásul harcolni sem tudnánk velük, akkora fölényben vannak, hogy fizikailag képtelenség lenne.
- Khmm – hívta fel a figyelmet magára Drake.
Egyetlen mozdulattal söpörtük el a porba írt üzenetet, majd a fiú felé fordultunk.
- Gyere! – nézett a húgom felé – elkísérlek a naplódért – felelte. Layla bólintott, majd lassú léptekkel elindult a cella ajtó felé.
Layla szemszöge:
Drake kinyitotta a rácsokat én, meg mellé lépkedtem. Még egyszer visszapillantottam a nővéremre, majd a fiúra végül elindultam a szobám felé. Nem volt valami nagy, sőt mondhatni élettérnek elég kicsike, de már megszoktam. Lényegében egy cella volt ez is.
Drake szorosan mellettem sétált. Egyikünk sem szólalt meg csak némán baktattunk. Hamarosan el is értük a célt. Benyitottam a helyiségbe, majd az ágyam mellett lévő fiókhoz sétáltam. Kihúztam, végül a vaskos, világosbarna, bőrkötéses könyvecskéhez kaptam és visszafordultam a fiú felé.
- Kész vagy? – kérdezte. Láttam, hogy ezúttal fogalma sincs, hogy is viselkedhetne velem. Nos, nekem meg nem volt kedvem pátyolgatni. Be kell, valljam ebben a percben kisebb problémám is nagyobb volt annál, hogy vele foglalkozzam. Leginkább Dawn-t sajnálom. Annyi rosszat kellett már átélnie az életében és most még ez is. De ha bejönne az ötletem, akkor talán megvédhetném.
- Igen – feleltem fél másodperc alatt.
- Tudod – kezdett bele, nagyon kellett figyelnem, olyan sebességgel hadart – én-én nem gondoltam, hogy ez lesz.
- Más sem – tettem hozzá kurtán.
- És hát nagyon sajnálom, hogy így alakult – emberi módon a tarkóját kezdte vakarni.
- Hidd el én sem – mondtam szarkasztikusan. Igazság szerint nem értem ezt a vallomást. Hiszen, ha akart volna, már az elején is tudott volna segíteni. De nem! Ő nem!
- Tényleg – bizonygatta.
- Nézd Drake, ha ennyire bántana megállíthattad volna, de ha jól tudom, nem tettél semmit, csak álltál a hülye ajtó mellett és bámultad, ahogy Dawn elveszíti az önuralmát az-az átváltozása miatt, de nem állítottad le! Úgy hogy, csak ne mondogasd itt nekem, hogy mennyire sajnálod – borultam ki. Komolyan! Ezt a képmutató szemétládát! Mit képzel ez magáról!
- Figyelj Layla – lépett közelebb hozzám. Tudom, hogy nem kellene ilyen gyengének lennem, de mikor ilyen hangon szól hozzám. Jajj nekem! – Hidd el nekem!
- Drake! Ne! – léptem arrébb. Most nem foglalkozhatok ezzel!
- Kérlek! – könyörgött, szemei összeszűkültek, ajkai egy kérlelő fintorra húzódtak – Nem akarlak elveszíteni – suttogta.
Nem tudtam megszólalni. Sosem láttam még ilyennek.
- Mondd, hogy csináltok valamit! Nem akarom, hogy meghalj, látni akarlak – ha elmondanám neki, ha velem jönne, ha-ha most igazat beszél.
- Ezt komolyan mondod? – kérdeztem egy tizedmásodperccel később.
- Layla én sosem hazudtam neked – felelte félénken. Közelebb hajolt felém, majd ajkait az enyéimre tapasztotta. Az első csókom. Még sosem éreztem ehhez hasonlót. Ajkai vadul táncoltak az enyéimmel. Forrónak éreztem mindent. Remegett az egész testem, a talpamtól egészen a gerincemig.
Lassan elhúzódott. Végül újra a szemeimbe fúrta az övéit.
- Mi lesz?
- Hát – suttogtam – Gyere! – hívtam magam után, majd leültem az ágy szélére. Kinyitottam a naplót és írni kezdtem.
„ Meg akarunk szökni, vagyis Dawn még nem tud róla, de inkább ez, mint hogy hagyjuk, hogy megöljenek minket.”
Átvette a füzetet, majd gyönyörű betűket kezdett kanyarintani
„Veletek megyek! Mi a terv?”
