Gold Moon – Arany Hold – 7. Fejezet - Add vissza!

Szia mindenkinek! Érdekelne, hogy szerintetek mi áll a háttérben? Mi lesz a bonyodalom? Ha gondoljátok írjátok meg kommentben.
Továbbá arra gondoltam, hogy ha kapok 5 kommentet még ma hozom a frisset, azaz a 8. fejezetet

Sok puszi! Legyetek jók! Kellemes olvasást4

Üdv.: Zsani alias Szozsa914

Az erdőben álltunk. A szél vad táncot járt hosszú, vörös tincseimmel. A bőrömön apró libabőrök jelentek meg, hűvös volt, már- már hideg. Körülöttünk egy árva lélek sem tartózkodott, még a vadállatok is némán hallgatták mozdulataink halk zaját. A néhány méterre elhelyezkedő fákon kívül már nem láttam semmit. A szívem vadul kalimpált, mintha ki akarna szakadni a helyéből, hogy átadhassa magát a szerelemnek. Seth, egyik kezével finoman a fülem mögé simította valamelyik kósza hajtincsemet, én, pedig egy lágy és apró puszit nyomtam forrón izzó bőrére. Nem szólaltunk meg, csak hangtalanul meredtünk egymás vágyakozó tekintetébe. Apró mosoly jelent meg az száján. Derekamra helyezte birtokló ujjait, majd közelebb vont magához. Apró simításokkal próbálta felmelegíteni testem. Fejét, didergő vállaimra helyezte, majd egy halk levegő adagot fújt ki.

Egyetlen édes csókot lehelt a nyakamra, majd égetően forró kezeivel sóvárogva szorította meg az arcom. Újra felém hajolt. Édes és puha ajkai robbanásként érintették az enyéimet. Mintha sosem lett volna problémán, mintha egyszerűen vége lenne minden szörnyűségnek, ami velem történt. Éreztem, ahogy a vágy átjárja a testem, éreztem, ahogy a puha bőre selyemként védelmezi a bőröm, éreztem, ahogy mámorító illata drogként szökik az orromba. Hallottam, ahogy az akadozó levegő vadul próbál menekülni a tüdejéből.

A vágy, mely átjárta a testem tökéletesebb volt mindennél, tökéletesebb, mint bármelyik pillanat az életemben.

Egyetlen érintésétől meghaltam volna, hogy azután egy-egy felejthetetlen csókjával villámcsapásra hozzon vissza az életbe.

Hirtelen mindent kívülről és tisztán láttam. Figyeltem, ahogy én és Seth ott állunk az erdő közepén, egymás karjaiban, szerelmesen, majd hirtelen elhajoltam és az eddig a sajátomnak tűnő ábrázat, váratlanul megszűnt létezni. Nem voltam ott, helyettem egy szintén vörös hajú és zöld szemű lány állt.

Seth lágyan elmosolyodott.

Halk lépteket hallottam körbe, mindenfelől. Fekete árnyak settenkedtek köréjük, de ők nem figyeltek. Figyelmeztetni akartam őket, de nem hallottak. Torkom szakadtából üvöltöttem Seth felé, de észre sem vett.

Az árnyak egyetlen mozdulattal lerántották magukról a leplet. Körbe tekintettem. Az ismerős és gonosz tekintetek mind engem figyeltek. Jane egyetlen vad és kárörvendő mosolyt küldött felém, de nem történt semmi.

Szemeimmel tovább kalandoztam. Apu és anyu is engem figyeltek. De anyu most valahogy más volt. Nem azért, mert vámpír volt és a haja nem barna, hanem vöröses árnyalatú volt. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy ő lenne az édesanyám. Apu mosolygós és szeretetteljes pillantása sem volt a régi, de aztán, ahogy a pillantásunk találkozott a zsebébe nyúlt, majd egy apró csillogó kövekkel díszített medált húzott elő a zsebéből. Felém hajította én, pedig kinyújtott kézzel ugrottam az ékszer után. Emlékeztem erre, még anyu kapta a nagymamájától. Kinyitottam a medaliont. Egy régi barnás színű kép volt benne, a szüleimet és, egy csecsemőt ábrázolt a fotó.

Olyan vidámak és boldogak voltunk. Anyu állt középen, engem tartott a karjaiban, apu, pedig átkarolta édesanyám apró és törékenynek tűnő vállait.

Újra elfogott az érzés, hogy otthon vagyok. Emlékek hada öntötte el a fejemet, hogy egy végeérhetetlen fájdalom vegye át az uralmat a testem felett. Behunytam szemeimet, egy forró könnycsepp gördült le az arcomon egészen a ruhámig, hogy aztán a puha anyag nyelje el azt.

Ismét kinyitottam, hogy szemügyre vegyem még egyszer az ékszert, de már nem volt a kezeim között. Kutatva pillantottam végig a társaságon. Caius és Aro kárörvendő és fölényt sugárzó mosolya gyanakvóvá tett. Egyre zaklatottabban kerestem az ékszert, s közben az eddig elfelejtett párra terelődött tekintetem. Seth ismét egy mosolyra húzódott és egy újabb csókot lehelt az ismeretlen ajkaira. Nem láttam jól a lány arcát, de tudtam, hogy nem lehetek én.

Farkasom lassan elhajolt és finoman megsimogatta párja ajkait.

-         Szeretlek – suttogta vad érzelmekkel a lány.

-         Én is szeretlek Layla – mondta ki határozottan Seth.

Ismét sírva fakadtam. A hűvös szél csak jobban eleresztette a könnyeimet.  Valaki hirtelen átkarolta a testemet és biztonságot sugárzóan megszorította ujjaimat. Hátra néztem. Ezúttal Seth mögöttem állt. Visszapillantottam a lányra. Egy újabb csókot lehelt egy fiú ajakaira, de most már nem farkasom állt ott, hanem Drake. Layla elhúzódott a férfitől, majd felém fordult és elmosolyodott. Hosszú vörös haját hátra dobta, hogy a nyakában lógó medál feltűnő ragyogását ne takarja semmi.

-         Add vissza! Az a nyaklánc az enyém – sikítottam felé, de ő csak elhúzódott.

-         Ez nem igaz! A szüleimtől kaptam még mielőtt meghaltak – felelte.

-         Hazudsz! – üvöltöttem felé, mire elszaladt és egy idősebb férfi karjaiba borult.

Akkor jöttem rá, hogy az ismerős férfi, apu régi barátja, Lucas bácsi. Körbetekintettem a felfedezésem után. Jane, anyu és a Volturi összes tagja hangos, sátáni kacagásban törtek ki.

Megrémültem, de szerencsére éreztem, hogy Seth forró ujjai még mindig a tenyerem markolják. Ismét könnyezni kezdtem, elhúztam a kezem és nedves arcomat temettem a lassan kihűlni készülő tenyerembe. Seth felé közeledtem ő, pedig lágyan és megnyugtatóan karolta át remegő vállaimat, hogy megnyugtasson. A nevetésük viszont egyre hangosabb és hangosabb lent. Elviselhetetlenül mart legbelül. Nem tudtam lélegezni, sem mozdulni.

Félelmetes sikolyra ébredtem. Tüdőm vadul küzdött a levegőhiány ellen.

 - Mi történt? – rohant felém Drake vámpír tempóban. Nem bírtam válaszolni, így csak megráztam a fejem – Nyugodj meg! Hallod, Dawn?! Itt vagyok! Nincs semmi baj – átkarolta vállaimat. Lassan, de biztosan éreztem, hogy emberi tulajdonságaim eltűnnek, és helyüket átveszik a vámpírvonásaim. Már nem volt szükségem levegőre így elmúlt fuldoklásom is. Már szinte teljesen megnyugodtam.

 - Mi volt ez az egész? – nézett rám Drake.

 - Semmi – feleltem sértődött bizalmatlansággal.

 - Gondolom, azért sikítoztál, igaz?

 - Csak rosszat álmodtam és kész – szólaltam meg.

 - Ennyi? Egy buta álom miatt hozod ránk a frászt?

 - Rátok? Vérszomjas, vad és kegyelmetlen vámpírokra? Frászt? Ettől nevetnem kell.

 - Mit álmodtál?

 - Semmi közöd nincs hozzá – vetettem oda neki.

 - Ahogy gondolod – felkelt az ágyról, majd emberi tempóban elindult az ajtó felé – de, ha esetleg el akarnád mondani, majd keress meg – elfordult, majd egy gyors mozdulattal elhagyta a helyiséget.
Hátra dőltem az ágyon. Próbáltam a zakatoló agyamat is megnyugtatni.

Vajon mit jelentett ez az álom? Seth és Layla? Anya és apa? Lucas bácsi? Mi közük vannak ezeknek egymáshoz?

Tegnap miután eljöttem Layla-tól (egyébként sem valami sokat tudtam meg, mivel Caius egész délután „edzést” tartott neki) Szinte végig azon rágódtam, hogy valóban lehet-e akkora véletlen, hogy két félvámpír, akinek az apja vámpír, az anyja, pedig indián leszármazott találkozzon. Ráadásul, majd nem egyforma erővel rendelkezzen, ugyanazon a helyen éljenek fogságban, ugyanolyan kiképzést kapva és egy bizonyos Lucas bácsit is ismerve, de aztán rájöttem, hogy lehet mindezt csupán csak a Volturi akarja elhitetni velem, de mégsem vagyok annyira biztos benne.

Felkeltem az ágyról, átöltöztem, majd emberi tempóval a recepcióshoz mentem.

-         Szia Marion! Tudnál nekem segíteni?

-         Persze! Mit tehetek érted? – kérdezte bájosan mosolyogva.

-         Telefonálnom kellene.

-         Tessék – mosolygott – ezt bármikor használhatod – tolta elém az egyik vezetékes hívóeszközt.

-         Köszi – somolyogtam rá, majd tárcsázni kezdtem a számot, ami szinte az utolsó benyomott szám után már egyből kapcsolt is.

-          Szia! – csilingelt Alice hangja – Olyan régen hívtál már! Minden rendben van ugye?

-         Nyugodj meg! Persze! Ne aggódjatok! Csak meg akartam mondani, hogy szeretlek titeket és hiányoztok.

-         Értem – felelte a lány – Akarsz beszélni a többiekkel? – kérdezte egy újabb vidámságot sugárzó hangnemmel.

-         Persze – nevettem a kagylóba.

-         Akkor itt van Emmett – hallatszott, ahogy a műanyag mobilt halk puffanással kapja el a vámpír.

-         Szia Hugicám! – köszönt.

-         Helló Emmett! – hallatszott a hangomon, hogy újra boldog voltam.

-         Tudod épp arra gondoltam, hogy alig várom már, hogy haza gyere és egy rövidke meccsen újra legyőzzelek…

- Jó volna, ha.. – nem mondtam ki egyből – ha végre le tudnál győzni – hallottam a hangos kacajokat a telefon végéről.

Az egész családdal beszéltem már, de még egyetlen személy hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen a létszám.

-         Mondjátok Seth nincs nálatok? – kérdeztem.

-         Azt hittem már sosem kérdezed meg – hallottam, ahogy megkönnyebbült.

-         Jajj! Már annyira hiányzol, ha tudnád mennyire – lelkendeztem a telefonba, mint egy tini, aki először jár egy fiúval, na jó nem állok messze tőle, de azért ez egy kicsit túlzás.

-         Te is nekem – nevetett fel a telefonba, bár tudtam, hogy ez nem igazi. Csupán egy álca – Mi van veled? Jól vagy? Jól bánnak ott veled? Nem bántanak vagy ilyesmi?

-         Teljesen jól vagyok. Ne aggódj nem bántott senki. Te? Veled minden rendben? Hogy vagy?

-         Elvagyok! Képzeld Leah és Embry összejöttek – terelte el a témát. Tudtam, hogy nincs jól és azt is, hogy hazudni sem tud nagyon, de azért elég rossz volt így hallani.

-         Gratulálok – feleltem – Ne haragudjatok, de most le kell tennem – mondtam, képtelen lettem volna tovább hallani a szomorú hangját. Még akkor is kihallatszott, ha épp boldog és jó hírekről beszélt.

-         Rendben. Hívsz még valamikor? – kérdezte.

-         Persze! Ne aggódj – feleltem – Szeretlek!

-         Én is téged, Dawn – ejtette ki a szavait, majd letette a telefont.