Bár lenne elég lelki erőm ahhoz, hogy ne kelljen így viselkednem Seth-tel. Az életem függ tőle, hisz ha nem lenne mellettem, vagy tudnám, hogy elhagy és már nem kellenék neki, egyetlen szó nélkül hagynám, hogy a Volturi bekebelezzen. De tartanom kell magam, ha megtudják, hogy mennyire fontos a számomra Seth, akkor sebezhetővé válok és megtalálják a gyenge-pontomat.
Belegondolni sem merek, hogy mi történhetne az én drága kis farkasommal. Annyira hiányzik, hogy végre átkarolhassam és újra meleg karjai közé bújhassak. Hiányzik, ahogy a forró ajkai, lágy selyemként simulnak az enyéimre.
Egyetlen sós, könnycsepp gördült le az arcomon, amit egy hirtelen és vámpír gyorsaságú mozdulattal söpörtem le az arcomról. Még szerencse, hogy a szobámban voltam.
Egyre gyakrabban fordul elő, hogy ha csak Seth-re gondolok, már akkor is megjelennek az emberi tulajdonságaim. Eddig csak akkor fordult elő ez, ha vele voltam. De most elég ha csak eszembe jut és lőttek az életemnek, hisz nem ez a legelőnyösebb dolog egy vámpírokkal teli városban, ha jól gondolom.
Visszatérve az álmomra. Tegnap éjjel újra ezt álmodtam. De fogalmam sincs mit is jelent valójában. Hisz ez csak egy álom. Amit átéltem, amik lényegesek voltak azok jönnek elő, ha alszom. Nem?
Halk léptekre lettem figyelmes, amik egyre hangosabbak lettek, ahogy az ajtóm elé értek. Az ajtó kinyílt és anyu lépett be rajta.
- Szervusz drágám! – köszönt felém, majd karjaival átölelt.
- Anyu! – ugrottam fel az ágyról, ahogy megláttam ki jött be – Úgy értem, szia! – lehajtottam a fejem. Valamiért nem bízom benne.
Gratulálok Dawn! Ő a saját anyád! Az ANYÁD! Egész életedben, azért nyavalyogtál, hogy nem volt anyukád, és most, hogy itt van visszakaptad képes lennél eldobni? Vagy nem bízol benne? Mégis mit hiszel? Hogy ez egy alakváltó, aki az anyádnak álcázza magát?
- Kincsem! Hogy vagy? – nézett rám mosolyogva.
- Jól – feleltem röviden.
- Mesélj mi van közted és Drake között? – ült le az ágyam szélére, mint aki éppen a legfrissebb pletykára vár.
- Semmi – beszéltem egy vállrántás után.
- Én ezt nem hiszem – rázta a fejét – olyan furcsán viselkedtek egy mással! – tette hozzá.
- Hogy-hogy furcsán? – kérdeztem vissza.
- Tudod, úgy vibrál köztetek a levegő.
- Bár ne tenné. De most komolyan nincs köztünk semmi. Drake és én már rég nem vagyunk olyan viszonyban, hogy bármi is lehetne valami a kapcsolatunkból.
- Jaj, pedig olyan édesen néz rád. Mintha minden pillantásával fel akarna falni – kuncogott szóhasználattól.
- Én már rég nem jövök lázba tőle, maximum a hányinger kap el, ha rágondolok, mint pasi jelölt férfira.
- Hát, ahogy látod kislányom, de jobb, ha tudod, hogy nála jobb férfit, férjet úgy sem találsz.
- Mit jelentsen ez, anyu? Férjet? Na, ne nevettess! – kezdtem bele talán egy kicsit sértő hangnemben – Én nem fogok összeállni Drake-kel.
- Hát jó, ahogy látod drágám. És valami másról nem akarsz beszélgetni? – kérdezte mézes-mázas hangon.
- Nos, lenne néhány kérdésem. Tudod még régről – mosolyogtam, ahogy felém nézett meglepett szemekkel.
- Jaj, kicsim úgy meghatottál – sóhajtotta, mint egy ember – Azt hittem, sosem tudod, majd megbocsátani, hogy elhagytunk apáddal – nyeltem egyet.
- Én már nem haragszom – feleltem, erőltetett hazugsággal a hangomban. Összeszorított öklömet hirtelen elengedtem és egy újabb mosolyt erőltettem az arcomra.
- Szóval, mi érdekelne, kicsim? – nézett újra felém.
- Hát, elmesélnéd nekem azt a történetet, amit még kiskoromban meséltél nekem egyszer?
- Melyiket? – kérdezte.
- Tudod, amelyikben a herceg kisasszonyt elrabolják és bezárják a legmagasabb toronyba – nem válaszolt, csak hallgatott. Láttam, ahogy zavarba jön és idegesen markolászni kezdi az ágyon heverő egyik párnát.
- Tudod mit? Majd legközelebb elmesélem – felpattant az ágyról – Most mennem kell! – elviharzott a szobából.
Itt annyira furcsa mindenki. Nem is értem mit keresek itt. Szóval valahogy ki kellene derítenem mi is folyik itt valójában.
Újabb lépéseket hallottam. Ezúttal Drake volt az.
- Szia kis tigris – csábos mosolyát elővéve nézett felém.
- Mondtam már, hogy ne nevezz így!
- Egyébként csak azért jöttem, hogy átadjam Caius üzenetét – összekulcsolta karjait, majd nekidőlt a falnak.
- Mit üzent? – kérdeztem unalmasan.
- Hogy vár téged a nagy teremben, egy újabb harcra a kislánnyal.
- Milyen kislánnyal? Ugye nem megint Layla-al kell harcolnom? – néztem rá felháborodva.
- Attól kell tartsak, hogy igen – felelte.
- Ezt nem hiszem el. Megyek és megmondom Caiusnak, hogy bárkivel hajlandó vagyok harcolni csak vele nem.
- Én nem tartom jó ötletnek! Ma nincs valami jó kedvében – javasolta, de mint mindig most sem hallgattam rá és villám gyorsasággal rohantam a nagy terem hatalmas ajtaja felé.
- Sziasztok! Caius vár rám – a két őr bólintott, majd kinyitották előttem az ajtó két szárnyát – Mester – így szólítottam, hogy imponáljak, hátha beleegyezik.
- Drága egyetlen Dawn! Hogy érzed itt magad? – kérdezte udvarias nem törődömséggel.
- Köszönöm Mester, igazán jól – feleltem.
- Lenne hozzád egy kérésem – kezdett bele – Szeretném, ha ismét harcolnál – mondta.
- Éppen ezért jöttem eléd, ilyen hamar Mesterem – szólaltam meg.
- Nem értem – felelte bizalmasan.
- Nem szeretnék még egyszer megküzdeni azzal a másik tanítvánnyal.
- Ugyan már – legyintette – Mi okod lenne rá? – nézett felém.
- Arra gondoltam, hogy valaki sokkal erősebbel szeretnék ma. Hogy bizonyítsam számodra Mesterem, hogy a legjobb kiképzést tőled kaptam.
- Hmm – gondolkodott el – Drake! – szólalt meg, s közben nem engedte tekintetem - Vezesd ide azonnal Layla-ot – kezdett bele.
- Igen is! – felelte majd vámpír gyorsasággal eltűnt a teremből.
- Eszembe ötlött egy remek gondolat – jegyezte meg – Te és Layla együtt fogtok harcolni, de nem egymás ellen, hanem egy csapatban, mint a társak.
- Ez remek ötlet Mester – tudtam, hogy örülnöm kell neki, legalább nem verjük egymást szegény lánnyal. Nem tudom miért, de annyira furcsa érzésem van vele kapcsolatban. Mintha nem akarnám, hogy baja essen, mintha valami érthetetlen kötelék lenne kettőnk között.
- Caius – szólalt meg hangosan Drake – Itt a lány – felelte, majd maga elé engedte Layla-ot.
- Nos, Layla – beszélte – Ma harcolnotok kell, de ezúttal együtt – felelte.
- Igen is Mester – lehajtotta a fejét. Pontosan úgy viselkedett, mint ahogy én tettem anno.
- Drake! – felelte ismét. A férfi odasétált Caiushoz, majd egyet bólintott végül elviharzott.
- Most menjetek! Készüljetek fel! Pontosan két óra múlva találkozunk – felelte, majd elfordult és valamit motyogni kezdett Marcusnak.
- Köszönöm – felelte Layla, rám pillantva, ahogy kiértünk a recepcióhoz.
- Mit? – kérdeztem.
- Drake mondta, hogy nem akartál ellenem harcolni – megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy igaza van – ezt köszönöm.
- Ugyan, csak valami azt súgta, hogy nem akarok ellened lenni többet – mondtam.
- Nekem is állandóan ilyen érzésem van – rám mosolygott, majd ismét lehajtotta fejét.
- Kell még a kiképző teremhez kulcs? – kérdeztem.
- Igen – beszélte.
- Marion! – kezdtem bele – Elkérhetnénk a kiképző terem kulcsát?
- Persze – felelte, majd a kezembe nyomta a hatalmas, régi kulcsot – Mit csináltok? – nézett felénk.
- Gyakorlunk – szólalt meg Layla.
- Az remek, majd mondjátok el, hogy milyen volt – mosolygott.
- Rendben – feleltük szinte egyszerre a lánnyal, majd vámpír gyorsaságunkat elővéve lesiettünk a teremhez.
Némán egyetlen szót sem ejtve kezdtünk bele a gyakorlásba. Ő végig tudta, hogy én mire gondolok és fordítva is így volt. Beszélnünk sem kellett ahhoz, hogy ismerjük a másik lépését. Gyönyörű és teljesen hibátlan harci mozdulataink úgy hathattak kívülről figyelve, mint valami precíz és bonyolult tánc.
- Mit szólnál? – kezdett bele, de nem engedtem, hogy befejezze.
- Használjuk az erőnket? – rám nézett. Elvigyorodott és belekezdett.
Mindketten hatalmas suhintásokkal próbáltuk felvenni a környezetünk különböző hatásait ő a hideget, én pedig, a meleget.
A tűz és a víz ezúttal nem egymás ellenségeiként harcoltak, hanem együtt. Gyönyörű és legyőzhetetlen kompozíciót alkotva egymással.
Hirtelen Layla abba hagyta, majd a hideg kőre térdelve keresni kezdett valamit.
- Mi az? Mi a baj? – kérdeztem mellé térdelve.
- Eltűnt! – mondta kétségbeesetten.
- Mi? – néztem rá.
- A láncom – felelte.
- Hogy néz ki? – tudakoltam, hátha segíthetek neki megkeresni.
- Van rajta egy ezüst medál, amin kívülről a családi címer van, belülről, pedig egy kép a családomról.
Összes vámpír gyorsaságunkat és látásunkat bevetve keresgéltük végig a terem apró zugait, ahová elrepülhetett a nyakék.
A poros és sötét helyiségben a régi és antik holmik szinte magukba ettek mindent. Nem lehetett mást látni, csak azt, amit ezek a tárgyak engedtek.
Megálltam az egyik lépcsőnél. Megcsillant valami alatta. Lehajoltam, majd a kezembe vettem.
Ott térdeltem a hideg és nyirkos kövön és a tenyeremben lévő apró holmit csodáltam. Néztem. Egyszerűen hihetetlen volt.
- Ez-ez lehetetlen! - feleltem és Layla felé fordultam.
