Gold Moon - Arany Hold - 10. Fejezet - Vad és félelmetes

Szia mindenkinek! Tudom, hogy ez egy elég rövidre sikerült fejezet lett, de ettől eltekintve szerintem egész jó. Remélem tetszik majd nektek! Ne habozzatok leírni a véleményeteket!
Jó olvasást! Legyetek jók vagy rosszak!
Üdv.: Zsani alias Szozsa914

Még mindig Caius elvetemült mosolyát figyeltem. Layla mellettem, a másodperc töredéke alatt fordult hátra és rökönyödött meg. A hatalmas ajtó egyetlen, apró lökéssel kinyílt és sorban egymás után számos, eddig ismeretlen vámpír lépett be rajta. Caius, emberi módon megköszörülte a torkát, mintha az kaparna, ezzel hívva fel a figyelmet mondani valójára.

Visszafordultam felé és tekintetem rászegeztem. Layla is így tett. A teremben halálos csend lett.

 - A feladatotok, hogy harcoljatok - mondta, majd ránk nézett gyilkos és önelégült tekintetével - Egyetlen szabály van! - folytatta magabiztosan - Öljetek! – ajkai ismét egyetlen kegyetlen és vad mosolyra húzódtak. Rápillantottam a húgomra, akinek a szemeiben ugyanazt a hitetlenséget véltem felfedezni, mint amit én éreztem.

Hátra néztem, hogy mérlegeljem a helyzetet. Több mint 20 vámpír állt mögöttünk. Vérszomjas vörös szemeik halálos fenyegetéssel vetődtek ránk. Ismét ránéztem a Volturi vezetőjére.

 - Igen – bólintott – jól látod, újszülöttek – rémisztő volt, ahogy ránk bámult, az aljas, megrögzött és elvetemedett ábrázatával.

Sóhajtottam. Nem mintha szükségem lett volna rá, csak nyugtatás képpen. Bátorítóan Layla-ra mosolyogtam. Tudta ő is, hogy ezúttal az életünkért harcolunk. Tudta, ha elbukunk, meghalunk és akkor esélyünk sem lehet kideríteni az igazságot. Ha most meghalunk sosem láthatom többé Seth-et, pedig erre vágytam a legjobban. Érezni akartam, ölelni és csókolni őt. Harcolnom kell és nyerni! Győzedelmeskedni, hogy újra láthassam őt. Ő érte, csakis miatta és a húgom miatt. Kellenek nekem és nem engedem, hogy veszítsünk. Megvédem Layla-t és magamat is. Nyerni fogunk! Nyernünk kell!

 - Ahogy gyakoroltuk – vetettem oda suttogva a húgomnak. Amire egy bólintást kaptam válaszul.

 - Akkor kezdődjön a móka – ült le a két másik vezető mellé Aro is, majd összecsapva két tenyerét elindította a – számukra – versenyt. Nekünk nem volt az, nekünk maga volt a túl élés.

Ketten, huszonhat újszülött vámpírral szemben. Nehéz lesz, de sikerülhet.

 - Enyém a jobb oldal – szólalt meg mellettem Layla egy Caius-éhoz hasonló elvetemült vigyorral – Vajon melyikünk lesz a gyorsabb? – szemöldökét fentebb húzta és egyetlen másodperc töredéke alatt belevetette magát a vámpír hadba.

Úgy tettem, mint ő. Az első néhány alkalommal, egy-egy jól irányzott ütéssel támadtam. A terem hatalmas csatatérré változott. Szlalomozva hárítottam el az ellenfelek támadásait, hogy aztán ütések hadával ostromoljam őket. Fél szemmel a húgomra pillantottam. Boldogult. Ez a tudat megnyugtatott és áramütésként töltött fel elég energiával ahhoz, hogy újult erővel merüljek bele a harcba. Néhányszor felugrottam és megpördültem a levegőbe, mintha csak egy egyszerű tornagyakorlatot mutatnék be. Majd egy-egy kecses mozdulattal az ellenfél hátára érkezve pusztítottam azt el.

Az újszülött teremtények erősek voltak, de egy alakváltót nem tudtak volna legyőzni. Minket farkasok ellen képeztek ki, nem mondom, hogy gyerekjáték legyőzni egy friss vámpírt, hisz ereje teljében van, de azért százszor nehezebb helyzetet is tudtunk volna kezelni Layla-val, főleg így együttes erővel.

Mindketten egyszerre hátráltunk. Pillantásunk összefonódott egy röpke pillanatra. Tudtuk mire gondol a másik. Tudtam, hogy még csak most jön a java. Egymásra bólintottunk. Szinte egyszerre vetettük bele magunkat ismét a tömegbe. Ezúttal viszont a képességeinket is használtuk. Layla víz oszlopaival próbálta meg távol tartani a vérengző lényeket, hogy addig én a tűzcsóváimmal gyilkoljam meg őket.  Szépen haladtunk, az eredetileg huszonhat fős hadsereg, már csupán hat tagból állt. A legerősebbek még mindig éltek.

Hirtelen egy óriási lökést éreztem a jobb oldalam felől. Hatalmas erővel repültem a szemközti fal jéghideg és kemény kövének. Hangos reccsenéssel repedt meg, majd apró szilánkokként hullottak a földre és gurultak szanaszét, hogy beleolvadva a környezetükbe elfoglalják helyüket.

Layla egy pillanatra megdermedt, de még pont volt ideje menekülni a támadói elől. Megpróbáltam felállni, de nem bírtam. Mellkasom szorítása nem engedett. Mély, nyilalló fájdalom járta át az egész bensőm. Szúrt és  nyomott. Nem bírtam mozdulni. Egy hosszú, sötét hajú nő ugrott rám, megakadályozva a lehetséges  menekülésem. Karmazsin vörös szemei beleivódtak az elmémbe. Erőt véve magamon és leküzdve az égető fájdalmat lábaimat felhúztam és egy óriási, erőteljes rúgással szabadítottam ki magam annak szorításából.

 - Layla! – kiáltottam, ahogy észrevettem, hogy a többi újszülött, egyként veti rá magát a húgomra. Feléjük rohantam. Elképesztő sebességgel csapódtam bele az egyik vámpír oldalába, aki majd 10 métert zuhant az ütésemtől. Ismét feléjük rohantam, hogy távol tartsam a támadókat a húgomtól, de ekkor valaki ismét nekem rontott oldalról. Megint a fekete volt. Hallottam és éreztem is, ahogy ütésének erejétől megreccsent, majd szilánkjaira tört vagy négy bordám, de nem foglalkoztam vele. Újra talpra pattantam, hogy felvegyem vele a harcot.
Meg kellett mentenem a húgomat. Meg kellett védenem. Nem hagyhatom, hogy most bukjunk el! Nem hagyhatom, hogy meghaljon! Éppen csak, hogy visszakaptam. Bármi is legyen vele kapcsolatban az igazság, ha a testvérem, ha nem, akkor is szeretem és kedvelem Layla-t és nem engedem, hogy bármi baja is essen.
Félszemmel ismét rá pillantottam. Láttam, hogy újra támadni kezdte a három másik vámpírt. Mos ő volt fölényben.

Egy észveszejtően gyors ugrással a levegőbe emelkedtem, majd az újszülött hátára ugrottam és egy gyors rántással kitörtem annak nyakát. Az előző vámpír közben magához tért és újult erővel felém kezdett rohanni. Vállaimba kapaszkodva szaltózott egyet. Lábaim a levegőbe emelkedtek és irdatlan sebességgel vágódtam  neki a márványpadló kemény lapjának, ami körülöttem, több méteres nagyságban repedt fel.

 - Dawn! – üvöltött felém hangos sikollyal a testvérem. Alig hallottam, mintha távolodott volna, mintha valaki el akarná szakítani tőlem ismét. Néhány perc múlva eszméltem csak magamhoz.  Felkeltem. Tekintetemmel Layla-t kutattam.

A maradék négy vámpír lefogta őt. Egy-egy a karjait szorították. Hallottam és láttam, ahogy kettétörik az egyik csontja. Egy fájdalmas nyögés hagyta el a torkát.

Ajkaim közül vad és félelmetes morgás tört elő, vállaim megfeszültek és furcsa, remegést éreztem a gerincemben. Olyan hirtelen történt minden. Az egyik másodpercben még ott álltam és figyeltem Layla fájdalmasan megrökönyödő tekintetét. A következőben, pedig már rávetettem magam a testvérem támadóira. Az egyikőjük lábát a fogaim közé szorítottam, majd nekivágtam a másiknak, aki hatalmas vetődéssel mélyedt bele a földbe. Layla riadtan hátrálni kezdett és az egyik vámpírt még utoljára, felém lökte. Én, pedig egy jól irányzott harapással téptem le annak fejét.

Hangosan zilálni kezdtem, behunytam a szemeimet. Majd a hideg földre feküdtem.

Layla mellém lépett és megsimogatta az arcom.
 - Köszönöm - felelte. Először rá pillantottam. Értetlenül figyelte mozdulataimat és közben végig mérte a testem. Tekintete megakadt a földön. Lenéztem én is fókuszálásnak helyére. Két, óriási szőrős tappancs pihent alattam.

Megakartam szólalni, de nem tudtam. Valami nyüszítés féle jött csak ki. A három vezetőre helyeztem tekintetem, akik ugyanolyan szótlan, szoborszerű meglepődéssel figyelték a cselekedeteimet.

Nem tudom mi történhetett velem, csak azt, hogy meg akartam menteni a húgomat. Meg voltam ijedve, még sosem fordult ez elő. Hogy ennyire elveszítettem volna a fejem. Mindig tudtam, mit teszek és sosem volt ilyesmire egyáltalán példa sem. Most, mintha kitörölték volna a harc minden mozzanatát a fejemből, csak az őrült düh járkált a fejemben és, hogy meg kell védenem.

Ismét a tappancsokra tekintettem. Majd megmozdítottam az egyiket, mint mikor a kezemet helyezem arrébb. Igen, ezek tényleg az enyémek. Pont olyanok, mint amilyenek a falka tagjainak is vannak. Mi történt velem? Akkor most mi vagyok én?