19. Fejezet – Régmúlt családi emlékek

Még mindig egy helyben álltam, képtelen voltam bármiféle reakcióra. Az agyam egyre csak zakatolt. Hogy lehettem ilyen idióta? Most mit tehetnék? Reálisan gondolkodva, villámgyorsan rohannom kellene Seth-hez, bocsánatot kérnem és egy csók mellett – ha még akarná – a karjaiba omlanék. De erre képtelen lennék. Nem tudnék a szemébe nézni. Szégyelltem magam. Nem! Nem állhatok elé, azzal, hogy azt hittem Leah a szerelme, és engem csak szeretőként tartott. Ez pofátlanság lenne. Gyűlöltem magam. Hogy lehettem ilyen buta? Hogyan is képzelhettem, hogy az én farkasom képes lenne ilyet tenni? Uramisten! Mit tettem? Azt sem csodálnám, ha többé szóba sem állna velem.
- Dawn! Itt vagy? – szólított meg ismét Alice. Körülbelül 10 perce állhattam ugyanazon a helyen és elmondása szerint bőven nem ez volt az első, hogy beszélt hozzám.
- Már azt hittem sokkot kaptál – mondta, majd megfogva kezeimet, maga után kezdett húzni. Lassan, még mindig teljesen önkívületi állapotban lépkedtem utána. Ha most Alice visszavisz és Seth ott lesz, nem tudok majd mit tenni. Nem így kellene a szeme elé állnom. Főleg nem a többiek előtt.
- Alice! Ne! Kérlek! – emeltem fel a hangom elrántva kezeimet az övéi közül. Megállt és bűnbánó arccal emelte rám a tekintetét.
- Sajnálom, de nem állhatok így a szeme elé – mondtam, majd lehajtva fejemet, ismét a karkötőmmel kezdtem babrálni. Visszanéztem rá. Egy bólintással jelezte, hogy megértette.
- Azt hiszem egy darabig még sétálnék – beszéltem ismét. Megöleltem Alice-t, majd hátat fordítva neki futva indultam ismételt önszáműzetésemre.
Az idő lassan telt, de ez kellett most nekem. Muszáj volt gondolkodnom. Már egy jó néhány kört megtettem az erdő ezen felén. A szomjúság még mindig égette a torkom. Eldöntöttem, hogy vadászni fogok. Hangtalanul suhantam a vér illatának irányába. Átengedtem magam ösztöneimnek. Ugyan az állatvérnek fele annyira sem volt zamatos illata, mint egy emberének, de eldöntöttem, hogy többé nem gyilkolok. Ott volt. Éhesen legelt a mezőn. Némán mögé lopóztam. Vámpír énem teljesen előtört. Hallottam a vér lüktetését az ereiben. A hatalmas szarvas még mindig tudatlanul falatozott a bőséges növényzetből. Támadó állásba helyezkedtem, majd hirtelen ugrottam, rávetve magam prédámra. Most én voltam a vadász. Éles, méreggel teli fogaimat belemélyesztettem ereibe. A vér íze drogként hatott rám. Telhetetlenül nyelkedtem a számomra édes és tápláló nedűt, egyre többet akarva. A szíve lassan állt meg elvesztve erejét. Az élettelen test mellett foglaltam helyet, megtöröltem az ajkamról lecseppenő vért. A torkom égető érzése szűnni kezdett.
A nap sugarai utolsó perceiket töltötték az égen, ezzel kölcsönözve narancsos-rózsaszínes fényeket az elém táruló horizontnak. Úgy döntöttem eleget voltam már büntetésben. Hazaindultam, reménykedve, hogy Seth már nincs a Cullen házban. Néhány másodperc alatt el is értem úti célom. Beléptem a bejárati ajtón. Lehajtott fejjel kullogtam a nappali irányába. Az egész család itt volt. Nessie a földön ülve – szorosan Jake mellett – játszadozott néhány apró babával. Hol Bella és Edward, hol pedig Jacob felé tologatta őket. A fiú minden alkalommal hangosan felnevetett, mikor Renesmee felé irányította a játékokat.
- Jake! – kiáltott rá, mikor belépve a szobába minden jelenlévő felém nézett. Kínomban rágcsálni kezdtem alsó ajkam.
- Gyere Dawn! Ülj le! – szólalt meg Edward, majd rámutatott az egyik helyre közöttük.
- Hát – hezitáltam.
- Nyugi! Nem kell olyanról beszélni, amit nem akarsz – mondta Alice – Csak lenne néhány kérdésünk – tette még hozzá, majd egy bíztató mosolyt küldött felém. Felbátorodva léptem közelebb hozzájuk, majd leültem az egyetlen üres helyre. Jacob még mindig engem figyelt. Szánalommal és sajnálattal teli szemei elárulták, hogy tud róla. Ismét elszégyelltem magam.
- Jake! – visított Nessie, elérve, hogy Jacob figyelme ismét ráterelődjön.
- Szóval – kezdtem bele – mire vagytok kíváncsiak? Bármire válaszolok – mondtam, sóhajtva egyet. – Carlisle? – hívtam fel figyelmét a tegnapi kérésére és ígéretemre. Edward egy gyors pillantást váltott nevelőapjával, aki felém fordulva feltette az első kérdését.
- Változtál már át farkassá?
- Nem. De álltam már közel hozzá – feleltem.
- Ezt honnan tudod? – nézett rám értetlenül Emmett.
- Megfigyelte, hogy Leah, hogyan reagált az átalakulásnál – mondta ki Edward hangosan a gondolataim.
- És… sérültél már meg? – kérdezte Jasper
- Egyszer, mikor még – sóhajtottam, még a nevét is utáltam kimondani – Caius volt a mesterem. Az volt az első alkalom, hogy… - nem fejeztem be. Segítség kérés képpen Edward-ra pillantottam.
- Hogy farkassal harcolt.
- Tehát, lényegében engem is elpusztíthat egy farkas, pont úgy mint egy vámpírt – feleltem - Annyi különbséggel, hogy még ti képesek lennétek, megölni egy alakváltót én nem – mondtam, majd egy gyors pillantást vetettem Jacob-ra.
- Hol vannak a szüleid? – kérdezte nem messze tőlem Esme.
- Hát… – hezitáltam. Emlékek hada rohamozta meg agyam nyugodni kívánó részeit. Sóhajtottam, majd lesütve szemeim, folytattam – A mamámat soha nem ismertem. A papa azt mondta, hogy az életét adta értem. Akkor még nem is gondolkodtam rajta, hogy ez valójában mit is jelent. Néhány tized éve jöttem rá, mikor Caius az apám megöletése után a képembe vágta, hogy árva vagyok, és mindezt a szüleimnek köszönhetem, akik felelőtlenül megalkottak egy felemás gyereket. Könnyek nélkül sírtam. Nessie Bella felé vette az irányt, odasétált az édesanyja mellé, majd két aprónyi kezecskéjét annak arcára szorította.
- Igen, kincsem – válaszolta Bella. Egy bátorító mosolyt küldött Renesmee felé, majd megsimogatta annak feje búbját.
- Miért ölte meg az apád? – ezúttal hozzám beszélt Bella.
- Mert meg akart védeni – egy hatalmas adag levegőt préseltem ki tüdőmből – Legalábbis nekem azt mondta, hogy az egyik alkalommal a papa vissza akart engem rabolni a Volturi-tól és Aro látta gonosz szándékait velem. De tudod, hogy mindez nem igaz. A papa csak meg akart menteni.
- És végül is kiderült, hogy az édesanyád hogyan halt meg? – érdeklődte meg Esme a valódi választ.
- Igen…ő a szülésbe halt bele, mint később megtudtam. De gondolom erről ti is értesültetek, hogy nem sokan élik túl egy fél vámpír gyermek megszülését – beszéltem – Végeztünk? – néztem végig a többieken, a téma elég rosszul érintett. Fájtak az emlékek, hogy naiv módon nem tudtam megmenteni a saját apámat, és ráadásul az anyám életét is én vettem el.
- Dawn! Ne! – hallottam Edward hangját.
- Nem kell ilyeneket gondolnod! – most már Jasper is hozzám beszélt. Éreztem a lazító megkönnyebbülés hullámot, amit felém küldött, és amitől szinte azonnal ellazultam.
- Ha nem haragszotok, felmennék a szobámba – vetettem fel, majd egy lendületből felkeltem és elindultam a hálómba.
- Dawn! – szólt utánam Jake, majd néhány ütemesebb lépést téve felém kezembe nyomott egy papírdarabot. Nem néztem meg, mit rejt, csak tovább haladtam. Lehajítottam magam az ágyra, majd az aprócska lapot kezdtem hajtogatni. 4 vagy talán 5 soron lehetett összegyűrve. Mikor az utolsó réteghez értem, mindössze akkor vettem észre. Ez egy levél, méghozzá Seth-től. Megint saját könnyeim nélkül sírtam, majd halk olvasásba kezdtem.

18. Fejezet - Félreértések kereszttüzében

Lassan közelebb lépett hozzám, finoman megcirógatta az állam. Kezei lágy melegséggel töltöttek fel. Szemei - mint már oly sokszor - megint fogva tartották az enyémeket. Szája csábos mosolyra húzódott. Tenyerei satuba fogták arcom két oldalát. Lassú érzékiséggel közelített ajkam felé. Megcsókolt. Hallottam szívének gyors ütemét. Olyan fenomenális érzéssel töltött el, mintha a sajátom is újra dobogni készülne. Mellkasom szorított, torkomban feszítő gombócot éreztem. Teste biztonságot adóan ölelt át. Kezeimet mellkasához szorítottam.
- Ne haragudj rám - suttogtam, s fejemet a vállára hajtottam.
- Nincs semmi baj - válaszolta - Csak nagyon féltettelek. - tette még hozzá.
- Nem hittem, hogy ez lesz belőle - feleltem, majd elhúzódtam tőle.
- Tudod, nem kell Leah-val foglalkoznod. Ezeket a tulajdonságait csak védelemként használja a sérelmek ellen – beszélte, Ezzel a hárpiát védve. Dühöm ismét felszökött, teljesen elszállt a romantikus hangulatom.
- Miért kell mindig őt védened? Most is ő kezdte a szurkálódást. Nem tehetek róla. - emeltem fel a hangom.
- Nem akartam, nyugi. De meg kell értened. - felelte. - Ő sokat jelent nekem. - szavai hatására elkapott a sírhatnék. A féltékenység méregként ette bele magát testem minden porcikájába.
- De... - próbáltam megszólalni, de egyszerűen képtelen voltam. Beszéde fejbe vágott, mint, akit a legnagyobb boldogsága után aláznak le teljesen a porig. A gombóc a torkomban már nem az izgalomtól volt. A méreg átjárta mindenem, szinte remegtem a dühömtől.
Magával húzott a közelben lévő fa törzséhez, majd leültetett rá. Térdemre hajtottam fejemet.
- Dawn, tudod Leah és köztem már eléggé különleges kapcsolat alakult ki az évek alatt. - folytatta, pedig tudtán kívül minden egyes szava szúrás volt, a már nem dobogó szívembe.
- Mióta az eszemet tudom, azóta segített nekem mindenben, igaz sokat veszekedtünk. De ki nem veszekszik? - kérdezte, majd egy gyermeteg kacagást hallatott. Még mindig nem tudtam megszólalni. A fejemben ugráló gondolatokat egyszerűen képtelen voltam értelmes szavakká és mondatokká formálni. De Seth folytatta.
- Mióta apu meghalt, Leah jelenti nekem mindenemet. Többet jelent mindennél a világon, hogy ő mellettem van - beszélte. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Könnyezni kezdtem. Felkeltem, elfordítottam fejem, ne lássa kósza könnyeimet. Egyetlen határozott mozdulattal töröltem le az arcomon lévő nedvességet. Gyűlöltem ezért az estéért. Azért, hogy ilyen érzéseim vannak vele kapcsolatban. Utáltam, hogy szeretem, hogy meghalok, ha a szemeibe nézek. Nem néztem rá. Az egyik mögötte lévő fán állapodott meg a szemem.
- Sajnálom - mondtam, majd vámpír gyorsasággal visszasiettem a házba.
- Dawn! - kiáltott utánam. Ha a szívemre hallgatok, visszafordulok és a karjaiba rohanok, hogy ne haragudjon rám a félténységemért és elmondom neki, hogy nem érdekel, hogy nem jelentek neki annyit, mint Leah, csak legyen a közelemben. De a józan eszemre figyelve inkább tovább rohantam, egészen a Cullen házba. Felrohantam a szobámba és az ágyamra vetettem magam. Könnyeim ismét előtörtek. Igen, az a piszkos kis bestia nyert. Jobb, mint én, de nem értem, hogy akkor Seth miért viselkedett így velem. Miért csókolt meg? Ha Leah valóban annyit jelent számára, mint ahogy mondta. Akkor miért csalta meg? A gondolat, hogy én voltam a szuka, akivel megcsalta, egyszerűen hányingert okozott. A fejem kóválygott, a vállamba ismét elviselhetetlen fájdalom hasított. A szemeim fájtak az elvesztett könnyektől. Az éjszaka nagyrészében zakatoltak a gondolataim. Reggel úgy néztem ki, mint egy zombi. Vámpír szépségem teljesen cserben hagyott. Halkan lesétáltam a nappaliba. Jasper és Alice a kanapén egymás karjaiban ülve néztek valami filmfélét a hatalmas tévén. Jazz egy pillanatra rám pillantott, majd visszafordulva a televízió felé sóhajtott egyet. Egész testemben éreztem a megnyugvást. Langyos bizsergéssel futott végig a fejemtől egészen a talpamig.
- Sziasztok! - mondtam egy kicsit oldottabban. A szomjúság égetni kezdte a torkomat, de nem kockáztathattam egy találkozást Seth-tel, tuti valahol az erdőben mászkál. Így a konyha felé vettem az irányt. Fogtam a hozzávalókat és készítettem magamnak néhány pirítóst, majd leültem az ebédlő asztalhoz és enni kezdtem. A bejárati ajtó kinyílt. Hallottam, hogy 2-en vagy talán hárman tódulnak be rajta.
- Sziasztok! - köszönt Jacob, majd meghallottam Bella és Edward hangját is.
- Jake! Nézd! - kiáltott Renesmee, amire elmosolyodtam.
- Nessie! - vihogott fel Jacob. Valószínűleg a tündérke mutatott neki valamit a képességével.
- Nem tudjátok, hol van Dawn? - kérdezte valaki. A gyomromban ismét megjelent a nyomasztó szorongás. Halkan felkeltem és a konyha ablak felé vettem az irányt. Nem akartam látni. Beszélni sem szeretnék vele. Egy ugrással vetettem ki magam a sűrű erdőbe. Villámgyors iramban futottam. Minél távolabb vagyok a háztól, annál jobban érzem magam biztonságban. Az erdő illata is nyugtató hatással volt rám. A futás után még könnyebbnek és felszabadultabbnak éreztem magam.
-Dawn! - hallottam a magas hangot mögöttem. Alice most nem a lágy és megértő barátnő hangjával köszönt. Dühös volt. Rám.
- Mióta futsz el a problémák elől? - kérdezte csilingelő hangon, már egy kicsit oldottabban.
- Sajnálom. Nem bírnám ki, ha látnom kellene - válaszoltam, majd közelebb léptem barátnőmhöz.
- De miért? Mi történt tegnap? - érdeklődött - Seth mindössze annyit mondott, hogy elfutottál.
- Igen, mert…nem akarok én lenni az akivel megcsalja Leah-t - mondtam, s védekezésképpen lehajtottam a fejem.
-Miről beszélsz? - értetlenkedett.
- Hát, hogy Seth velem csalja Leah-t - mondtam, majd fejemet rázva kíváncsian néztem Alice felé.
- De hát, ez nem így van. Honnan vetted ezt a butaságot? - folytatta, majd elmosolyodott.
- Miről beszélsz? - kérdeztem.
- Sethről és Leahról - válaszolta, majd ismét egy mosolyt küldött felém - Teljesen más a helyzet, mint ahogy te gondolod. - mondta.
- Miért? – tudakoltam.
- Ők testvérek - nevetett.
- Hogy? - még mindig értetlenkedtem.
- Seth és Leah Clearwater. Leah Seth nővére - fejezte be mondatát. A felismerés kegyetlenül ütött agyon. Mit tettem?

17. Fejezet - Pislákoló fájdalom

Néhány lépést még tettem az erdő irányába. Szippantottam egy hatalmasat a levegőből. A környező szagokat még mindig nem tudtam megkülönböztetni. Össz-vissz egyetlen emberét lettem volna képes felismerni bármikor. Seth illata olyasmi hatást váltott ki belőlem, mint akit egyszerre nyugtatóztak be és ütöttek le. Ez az érzés akkor volt a legerősebb, mikor egyidejűleg hatott rám az összes tulajdonsága. Amikor láttam a mosolyát, a csillogó szemeit, és hatalmas termetes, biztonságot adó testét. Újabb reccsenést hallottam, valószínűleg az illető nem akarta titkolni érkezését. Az erdő homályából egy magas, sötéthajú és sötétbőrű nő lépett ki. A harag ismét úrrá lett rajtam. Leah. Az a kis cafka. Minek zaklat állandóan? Most minek kellet ide jönnie? Az agyam már nem foglalkozott mással. Gondolatban végig cikáztam az általam ismert gyilkolási módok összességén.
- Oh, már itt is rontod a levegőt? - kérdezte lenézően Leah, majd frissen magára kapott ruháját megigazítva felém indult. Megállt velem szemben.
- A számból vetted ki a szót - válaszoltam vissza. Olyan mértékű gyűlöletet és féltékenységet éreztem iránta, mint még senki más iránt a világon. Egyszerűbb lett volna, ha csak faképnél hagyom, ezzel elvesztve egy csatát. De azért még nekem is van büszkeségem.
- Tudod most akár le is játszhatnánk azt a kis meccset, amit kihagytunk néhány órája - nézett a szemembe, de álltam a pillantását. Két kezét a csípőjére emelte.
- Miért pont most? - kérdeztem
- Ja bocsi, elfelejtettem, hogy nincs közönség - jegyezte meg - Nincs kinek imponálnod - folytatta, majd még egy lépéssel közelebb lépett hozzám, arcán egy lenéző és gúnyolódó vigyorral.
- Tudod Leah, én nem vágyom arra, hogy mások előtt alázzak meg embereket, ellentétben veled, aki minden alkalmat kihasznál, hogy legyőzhetetlennek mutassa magát. Közben pedig nem vagy több egy halom szerencsétlenségnél. Vajon miért nincs állandó pasi a környezetedben? Ne mondd nekem azt, hogy jobban szeretsz szingli lenni - hadartam, mielőtt beleszólna mondandómba. Arca elkomorult, ezúttal már reszketett a dühtől. Megtaláltam a gyengepontját.
- Szerinted miért nem akar senki veled lenni? Miért gondolja mindenki úgy, hogy egy hisztis kis picsa vagy? Igen, lehet, hogy szép az alkatod, és az önbizalmad is elég nagy. Mindez elég lenne ahhoz, hogy egy majdnem tökéletes személyt kapjunk. De tudod nem elég csak a külső. Ha belül romlott, és sötét vagy, akkor hiába vagy szép, mikor a lelked halott. - vágtam a fejéhez az igazságot. Száját összeharapta, ezzel próbálta visszafojtani magába a dühét. Elsőként mindössze a karjai kezdtek remegni, majd később már egész testében remegett. Néhány másodperc leforgása alatt emberből farkassá alakult. Szürkés bundája és kisebb termete elütött a többi farkasról alkotott képemtől. Rohanni kezdett felém, majd egy hatalmas ütéssel oldalba lökött. Egy több méter magas fenyő vastag törzséhez csapódtam. A hatalmas fa egy reccsenéssel tört ketté, mintha csupán egy darab gally lett volna. Felemelkedtem a földről, a bal lábamat előrébb helyezve, egy hatalmas ugrással Leah-nak vetettem magam. Megpróbált ugyan kitérni előlem, kevés sikerrel. Óriási lendülettel vágódtam a farkas mellkasához, aki hangos nyüszítéssel zuhant a földre, ahonnan pár pillanat múlva épségben szökkent vissza támadóállásba. Hangos morgással jelezte egyre csak növekvő dühét. Egy aprónyit ugrott felém, mindvégig fogva tartva pillantásom. Felső ajkát fentebb húzta, ezzel villantva ki hegyes agyarait. Végül előre lendült, egy gyors ugrással mellettem termett, majd egy jól irányzott harapással vállamba mélyesztette fogait. Egy céltudatos rántással, teljes erőből neki hajított a legközelebb eső fának. Szörnyű fájdalom hasította végig a testem. A seb, amit okozott, ugyan nem vérezhetett, de láthatóan nyomott hagyott a nyakamtól egészen a vállamig. Percekig nem mozdultam. Nem bírtam. Az eddigi vámpírlátásom is teljesen megszűnt. Néhány halovány színes foltot láttam magam előtt. A becsapódás közben a hátam a fenyő törzsének ütődött, majd ugyanazzal a lendülettel a nyakam hátra csapódott. Valószínűleg ez miatt hagyott cserben a látásom.
Csak a morgást hallottam magamtól, úgy körülbelül 10 méterre. De ez nem csak Leah volt, többen voltak. De akár tévedhetek is. Lehet, hogy olyan nagy ütés érte a fejem, hogy már a hangokat is hallucinálom.
- Leah! Azonnal hagyd abba – hallottam az alfa utasítását. Jacob hangja ezúttal erőteljes és határozott volt. Nem olyan, mint Nessie-vel.
- Dawn? Dawn? Jól vagy? – A forró érintés végigsimított a homlokomtól egészen sérülésem helyéig. Az avar hangos reccsenéssel jelezte, hogy letérdel mellém. Kezeit finoman a hátam és a térdem alá csúsztatta, majd lágyan magához emelt, majd egy édes csókot nyomott a homlokomra.
- Kérlek! – suttogott tovább, majd gyengéden magához szorította elgyengült testem.
- Seth. – dadogtam a lehető leghalkabban – Ne engedj el! Soha! – suttogtam tovább, majd szemeimet lassan magával húzta az álom mámorító varázslata.
***
Halk horkolásra ébredtem. Kinyitottam szemeim. A fény ugyan zavart még egy aprónyit, de már sokkal jobb volt a látásom, mint előtte. A szobámban voltam. Néhány fókuszáló pislantás után, lassan, de biztosan feltoltam magam a karjaimmal. Seth tüzesen égető karját egy pillanatra arrébb toltam, majd felé fordulva magamhoz húzva megfogtam újra a kezét.
- Jól vagy? Mondd, hogy semmi komoly bajod! – pattant fel az ágyból, félig álmos, félig hiperaktív tekintettel. Mosolyogva néztem rabulejtően csillogó szemeibe.
- Nincs semmi komoly csak egy kicsit sajog a vállam – beszéltem, majd visszadőltem az ágyba és magam mellé húztam az én farkasomat is. A belőle áradó hő kellett most nekem, enyhítette a kínzó fájdalmat, amit valójában éreztem.
- Szólok Carlisle-nak, hogy felébredtél – mondta.
- Ne! Kérlek, maradj itt velem! Ne hagyj egyedül! – kérleltem, amire csak egy csábos mosolyt küldött válaszul.
- Mennyi az idő? És mennyit aludtam? – kérdeztem.
- Negyed hat, és csupán 4 órányit aludtál – felelte, majd a fülem mögé simította az egyik kósza hajtincsemet. Pillanatunkat egy halk kopogás törte meg.
- Szabad – kiáltotta mellőlem még mindig nem eresztve fogságba jutott pillantásom.
- Végre, hogy felkeltél – csilingelt mellettünk Alice – Azt hittem már valami komolyabb bajod van – nevetett – Még mindig szokatlan, hogy nem látom a farkasokat – mondta, majd halkan felkacagott.
- Nem látod a farkasokat? – kérdeztem meglepetten.
- Nem – felelte
- De-de, akkor engem hogy- hogy látsz? – néztem rá kérdően.
- Igen, ez az, amire még nem jöttünk rá – mosolygott továbbra is jókedvűen – Carlisle azt üzeni, hogy hamarosan bejön és megvizsgál, de mivel azt mondta, hogy szerinte nincs komolyabb bajod, így utána jöhet az esti program, amit beterveztünk. – lelkendezett, mint egy kisgyerek, mikor megkapja a kedvenc játékát. Teljesen elfelejtkeztem Alice terveiről. Azt hittem, hogy Seth itt marad és majd tölthetünk együtt egy kis időt.
- Én nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet lenne – szólt bele a mondatba az én farkasom, majd ijedten vetett rám egy pillantást.
- Nem, nem. Ha Carlisle úgy gondolja, hogy jól vagyok, akkor sajnos Alice-el kell mennem. Hisz megígértem neki – mondtam vonakodva.
- Ez így van – helyeselt, majd ismét hallatott egy csilingelős kacajt.
- Na szóval – lépett be az ajtón Carlisle. Majd az ágy felém eső részére sétált.
- Gyere Seth! – beszélt Alice – Hagyjuk őket magukra.
- Rendben – mondta dörmögő hangon, majd elengedve kezeimet kisétált a szobámból.
Néhány perc hallgatás után Carlisle még mindig hümmögve vizsgálgatta a nyakamtól a vállamig terjedő sebet.
- Nos, úgy gondolom, hogy ez hamar el fog múlni. Valószínűleg a farkas énedből adódóan sérültél meg ilyen mértékben. Mégis mi történt? – kérdezte.
- Mondhatni Leah és én egy parányit összekaptunk – mondtam egy kicsit szépítve a dolgot.
- Szerintem pár nap és teljesen a régi leszel. Mivel farkas vagy, sokkal jobban gyógyul, mint általában kellene – beszélt, majd még egy pillantást vetett a sebhelyemre.
- Tehát akkor jól vagyok? – kérdeztem
- Teljes mértékben – válaszolta, majd felkelt és az ajtó irányába kezdett sétálni. – Dawn! – szólított meg ismét.
- Igen? – néztem fel aranybarna szemeibe.
- Valamikor mesélhetnél nekem a farkas vámpír tulajdonságok egybeolvasásáról – mondta, gondolkodó tekintettel rám pillantva.
- Persze – ígértem – Köszönöm.
- Nagyon szívesen – válaszolta, majd sietősen elhagyta a szobámat. Feltápászkodtam az ágyamról, majd a ruhásszekrényemhez lépve gyorsan előkaptam egy tiszta tréningruhát és magammal cipeltem a fürdőszobámba. Úgy döntöttem, egy forró fürdő jól esne. Fél óra múlva, már egész fittnek és kipihentnek éreztem magam. A fájdalom a vállamból szinte teljesen megszűnt. Mélázásomat Alice és Rose hangja szinte egybefüggő kiáltásként zavarta meg.
- Siess, mert nem lesz elég időnk, hogy megcsináljuk a sminked és hajad is.
- Oké, oké, azonnal megyek – válaszoltam vissza.
Hamarosan elkezdtek ostromolni. Ami valójában tetszett, hisz mindig szerettem, ha babrálnak velem és még a divatot is divatosnak tartottam. De most jobban szerettem volna Seth közelében lenni. Pár óra kellett ahhoz, hogy teljesen elkészüljön a sminkem és a hajam is. Következett egy ruhaválasztás. Rose és Alice egyhangúlag egy halvány kék mini ruha mellet döntöttek, és hozzá egy pár - színben passzoló - magas sarkú szandált választottak A következő pillanatban Alice a tükör elé rántott. Meglepően csinosabb voltam, pedig amúgy sem jelenthettem ki vámpír-farkas génjeim rútságát. Fürtjeim lazán omlottak a vállamra, teljesen szabadon hagyva arcomat. A smink egyszerűen tökéletesen illet, színben is és stílusban is, egyaránt a ruhámhoz és az arcomhoz is. És a ruhám egyszerűen csodaszép volt. Pontosan passzolt az alakomhoz, kiemelve a lényeges részeket.
- Rose! Alice! – szólt fel valaki a nappaliból a két segítőmnek. A lányok néhány tized másodperc alatt már kámforrá is váltak. Még nézegettem magam néhány percig az egész alakos tükrömben, majd elindultam a lányok után. Leérve a lépcsőn, senkit nem találtam a házban.
- Hahó! – kiáltottam. Sötét volt az egész házban. Ugyan tisztán láttam, de azért nem volt ugyanaz. Senki nem volt a közelben. Hová tűnhettek? Körbe jártam fenn is minden szobát. Végül úgy döntöttem inkább visszamegyek a saját kis kuckómba. Bár ez azért furcsa volt. Alice, kihagyni egy vásárlást? Pár apróbb kört tettem a szobámban, majd szökkenve egyet az ablakom elé ugrottam. Mindent sötétség borított. Kivéve valamit, amin megakadt a szemem. Egy pontos ugrással kivetettem magam a szabadba. Először gyorsan, majd lassítva közelítettem meg a helyszínt. Apró fények égtek minden fele. Az idő meleg volt és a szél sem fújt. Egy utolsó lépéssel kiléptem egy apró kis tisztásra. Mindenfelé gyertyák százai pislákoltak, mintha a víz tükrözte volna vissza az éjszakai égboltot. Csodálatos volt.
- Erre nem találok szavakat – sóhajtottam.
- Reméltem, hogy tetszeni fog – felelte a hang.

16. Fejezet - Titokzatos mondatok

A következő mozdulatával Emmett a levegőbe dobott, csak kiment a fejéből a dolog fizikája, vagyis, hogy pont őrá fogok pottyanni. Arra pedig aztán végképp nem számított, hogy érkezésem erejétől a földre zuhan. Majd ráülve a mellkasára, két fehér, tréning-gatyás lábammal szorítom le hatalmas karjait a földre. A reakciója elsöprő volt. Na nem szó szerint. Olyan voltam , mint akit odabetonoztak. Épp ez volt a baj. Emmett elsőként megpróbálta kiszabadítani a karjait, majd később már csak az egyikkel kísérletezett. Végül már úgy vergődött, mint egy partra vetett hal.
- Elismered, hogy győztem? – kérdeztem egy aprónyi önelégültséggel
- Ááááá - nyögte a vesztesek hangján.
- Ezt vehetem igennek? - kérdőn néztem felé, az egyik szemöldökömet fentebb vonva.
- Perkáld le a 10 dolcsimat Edward – nyújtotta ki a kezét kérően Jasper.
- Ellenem fogadtál Cullen? Szégyelld magad. – ejtettem ki a szavakat a gondolatban. Tudva, hogy Edward meghallja, és válaszol hangtalan kérdésemre és felháborodásomra.
- Leah-n kívül senki nem akart ellened tenni. – némán formálta a szavakat, csak nekem mutatva tökéletes ajkait.
- Azt hittem izgibb lesz. – ásította Leah, majd Seth felé fordulva a fülébe suttogot valamit. Kedvenc farkasom vonásai megfeszültek, arca megkeményedett, majd ökölbe szorította kézfejét. Bólintott egyet,majd a következő másodpercben összefonódott tekintetünk. Vetett rám egy bocsánatkérő pillantást, majd hátat fordítva nekem és a többieknek, elindult az erdő irányába.
- De nem igazán láthattunk semmi érdekeset. – jegyezte meg ismét. Felbírtam volna képelni. Ilyen foghegyről és lenézően még sosem beszéltek velem.
- Esetleg szeretnél te is némi akciót? – Nem tudtam nem megkérdezni tőle. Olyan szívesen törtem volna be azt a tökéletes, bronzbarna égnek álló orrocskáját. Arcomra önkénytelenül is kiült egy kaján vigyor.
- Sajnos, ez most nem fog összejönni. Biztos nagyon fáradt vagy már. De megígérem, hogy amint lehet bepótoljuk a hiányosságot. – Epés hangjától és gőgös mosolyától már-már a hányinger kerülgetett.
- Alig várom – ezek után már csak azért is betöröm az orrodat. Hülye liba. Edward hallatott egy köhögésnek álcázott nevetést.
- Hátha abba lesz egy kicsivel több harc is. – mondta ismét, majd hátat fordítva nekem elindult arra az irányba, amerre Seth is tette. Elkapott a féltékenység. Megtudtam volna ölni azt a kígyót.
- Ne is foglalkozz Leah-val. Csak szokatlan neki, hogy van valaki, aki szembe mer vele szállni. – szólalt meg Jacob. Nessie, aki közvetlen mellette álldogált, finoman megrántotta a Jake-en lévő póló szélét, ezzel elérve, hogy a fiú figyelme ismét ráterelődjön.
-Dzake, Dzake! – nyújtogatta Jacob felé a karjait. A fiú felemelte Renesmeet, majd megához ölelte, mellyel elérte, hogy szavak helyett Nessie képek villanásával fejezze ki kérdéseit. Jacob arcán lassan egy hatalmas vigyor jelent meg, melyhez néhány apróbb piros folt is társult.
- Biztos párzási időszak van a kutyáknál, azért viselkedik ilyen ingerülten. – jegyezte meg Rosalie gúnyosan.
- De-de, egyszerűen nem tudok nem foglalkozni vele. Annyira idegesítő, ahogy a farkasokkal, vagyis inkább a férfiakkal bánik. – fakadtam ki, majd levezetésképpen babrálni kezdtem a bal karomon lévő karkötőmmel.
- Különben is, hová mentek Seth-tel ? – kérdeztem.
- Nyugi, csak vissza kellett menniük La Push-ba. Van egy kis dolguk. – tette hozzá Jacob, először rám, majd a karjaiban tartott Renesmee-re pillantva.
Vajon milyen dolguk lehet? Úristen! Miért vagyok ennyire féltékeny minden nőre, aki Seth közelébe férkőzik csak egy kicsit is? Teljesen hülyének érzem magam. Vajon mi bajom lehet?
Valószínűleg gondolataim meglátszódhattak az arcomon. Néhányan elmosolyodtak reakciómon.
- Azt hiszem én egy kicsit fáradt vagyok, ha nem lenne baj, akkor inkább fel mennék a szobámba aludni. – mondtam, majd lassú, emberi léptekkel indultam a Cullen ház bejárata felé, néhány sóhajjal megfűszerezve hallgatásom. Csendességem szinte végig jelen volt, önszáműzetésem idején. Az agyam egyre csak zakatolt, a féltékenység fogaskerekei nyomorították el az általában csodás fantázia képekkel teli gondolataim. Seth iránti birtoklási vágyam olyan mértékűre fejlődött, hogy ellenszenvesnek kezdtem vélni az összes nő nemű személyt, aki egyáltalán beszélt vele.
Néhány óra telhetett el, mire feleszméltem fejtörésemből.
- De nem szabad, hogy tudjon róla. – Hallottam lentről az imádott, dörmögő hangot. Itt van! Visszajött. De mit jelenthetett az, amit mondott?
A lehető legcsöndesebben nyitottam ki a szobaajtómat, hogy ezzel is segítsem illetlen viselkedésem. Hallgatóztam! Seth után! Te jó ég! Dawn, mi lett veled?
- Szóval, ahogy megbeszéltük és légyszi ne szóljatok neki. Nem akarom, hogy tudjon róla. – suttogott. Egy aprónyi mozdulattal meglöktem az ajtót, amit tuti meghallottak, mert szinte azonnal másról kezdtek beszélni.
- Úgy, hogy egyébként, szóval, akkor ha majd legközelebb jöttök. Megrendezhetnénk azt a sakkversenyt, amit a múltkor megbeszéltünk. – csilingelte Alice hangja.
- Köszönöm – próbálta suttogni a hang, kevés sikerrel. Kivágtam magam előtt az ajtót, majd trappolással jelezve, leindultam a földszint felé. A lépcsőn haladva egyre nehezebben vettem a levegőt. Izgultam és a tenyerem is izzadt. Alig vártam, hogy megpillanthassam azt a gyönyörű mosolyt, amit mindig mutatott. És akkor megpillantottam. Tekintetét felém emelte, majd pontosan ugyanazzal a gesztussal fogadott, mint ahogy megmondtam. Lágy vonásait, csak még tökéletesebbé tette szemeinek csillogása. Felém intett az egyik kezével, majd még egy apró, szinte észrevehetetlen pillantást vetett Alice-re. Egyetlen szó nélkül távozott. Nem is szólt hozzám semmit. Biztos haragszik rám, amiért beszóltam Leah-nak. Jajj Istenem!
- Alice! – szólaltam meg, majd lépteimet megsürgetve elindultam felé.
- Oh, mondjad – kacagott fel
- Mit akart Seth? – kérdeztem teljesen közönyös hangon.
- Semmit, csak beugrott, hogy szóljon, hogy nem tud jönni este. Szóval, ha gondolod nyugodtan csinálhatunk valamit. Például, elmehetnénk vásárolni. Mit szólsz hozzá?
- Rendben, nekem teljesen mindegy. Ahogy gondolod. – feleltem csalódottan. Sajnáltatva magamat.
- Hát akkor, tudod mit? – lelkesedett.
- Mit? – folytattam kedvetlenségemet.
- Akkor majd én és Rose előtte kisminkelünk és majd választunk valami jó kis rucit neked, hátha lesz egy kis önbizalmad, ha megfordul utánad néhány jóképű srác. – lelkendezett, majd néhány balett lépéssel arrébb szökkent mellőlem.
- Akkor hamarosan találkozunk. – mondta, majd folytatva kecses mozdulatait, elhagyta a szobát. Én még mindig magamba roskadva, kedvetlenül indultam egy lassú sétára.
Hamarosan már azon a helyszínen lépkedtem, ahol elsőként találkoztam Alice-el. Akkor még nem volt családom, csak mindössze én voltam. Most pedig megvan az, amit egész életemben szerettem volna. Gondolataimhoz pontosan illettek a környező fák leveleinek halk neszei. A nem messze lévő folyó és a vele összemosódott erdő illata tökéletes összhangot alkotva ették be magukat az orromba. Mindössze néhány perc telt magányos mélázásomban, mikor valami furcsa reccsenésre lettem figyelmes nem messze tőlem. Fejemet reakciószerűen a hang irányába emeltem, majd kíváncsian közelebb léptem az erdő széle felé.