2010. január 30., szombat

21. fejezet - Ellenállhatatlan

A sötét erdő előtt állt. Rövid hajával a szél még mindig önfeledten játszadozott. Mosolyogva figyeltem meglepődött arcát, miközben egy kisebb lépést tett felém.
- Szabad? – kérdezte telhetetlenül.
- Miért ne? – kérdéssel válaszoltam. Most már sietősebb lépésekkel indult felém, egy hirtelen mozdulattal karolta át derekam. Szorosan ölelt magához. A szél egyre elszántabban viaskodott az útjában állókkal, ezzel kölcsönözve az éjszakának rideg környezetet. Megremegtem, mikor a hideg szellő végigcikázott emberi bőrömön. Forró érintésétől csak még jobban fáztam, libabőrös lettem a hőmérséklet kontrasztjától. Bár észrevette, hogy megremegtem és közelebb is hajolt, de még így is nagyon hidegnek éreztem mindent.
- Inkább menjünk be – ajánlotta fel, melyet örömmel fogadtam el.
Bólintottam, majd egyik kezével még mindig engem ölelve a ház felé kezdett húzni.
- Még a végén megfázol – mosolygott, néha egy-egy pillantást vetve rám. A bejárati ajtón keresztül sétáltunk be a nappaliba. Sötét volt, de még így is jól lehetett látni a telihold beáramló fényétől.
- Nincsenek itthon? – döbbent meg ismét.
- Valószínűleg a szobájukban vannak, de elég ijesztő nem?
- Hogy eltűnnek? – kérdezett vissza, még mindig szorongatva karomat.
- Nem, hanem hogy ilyen csendben tudnak lenni – elmosolyodtam. Megfordultam, pontosan szemben álltam Seth-tel. Egy apró csókot nyomtam az ajkaira. Közelebb húzott magához. Kezei egyre többet akaróan simítottak végig derekamon. Ajkai egyre vadabbul csókoltak. Mindössze néhány másodpercet töltöttünk pihenéssel, s hangos zihálással próbáltunk még több és még tovább kitartó levegő adagot préselni tüdőnkbe. Kezei derekamról combjaimra vándoroltak. Erőfeszítés nélkül emelte meg testem. Karjaimat nyaka köré fontam és szabadon lévő lábaimat szorosan fontam át forró testén. Nyelveink egyre vadabb táncot járva éltették a hevesen lobogó tüzet, mely mindkettőnk testében vadul égett. Lassú mozdulatokkal indult felfelé a lépcsőn, szorosan és védelmezően tartva testem, minden lépés után gyorsítva egy aprónyit. Szívének dörömbölése majdnem olyan gyors ütemben zakatolt, mint az enyém. Légzésem nehézkessé és kapkodóvá vált.
A következő pillanatban már a szobámban voltunk. Lágy mozdulattal fektetett az ágyra, majd finoman fölém hajolt. Ismét csókolni kezdett. Kezei elemésztő gyengédséggel markolták csípőmet. Elképzelhetetlen forróság hasított végig minden porcikámon. Ajkai szenvedélyesen járták végig nyakam és a vállam minden pontját.
- Seth! – sóhajtottam hangtalanul. Egy pillanatra megállt, szemeit az enyéimbe fúrta. Ajkai ellenállhatatlan mosolyra húzódtak, és egy édes gyermeki puszit nyomott az arcomra, majd még egyet a számra. Éreztem leheletét a bőrömön, tapintásának érzékenységét. A testem még mindig láztól égett. A szoba félhomálya pontosan illet mámoros hangulatunkhoz.
Akartam őt. Testének minden részletét, bőrének puha, de mégis kemény tapintását, izmaitól duzzadó karját.
Ő is zilált, tüdejéből néhol kipréselt egy-egy adagot, néhol pedig telhetetlenül kapkodott az éltető levegőért.
Ezt be kell fejeznem, nem szabad! Én még csak néhány hónapja jöttem ide. Ezt nem tehetem vele.
Az eszemre hallgatva tudtam, hogy ezt nem szabad csinálnunk, viszont szívem szerint már most mindenemet odaadtam volna neki örökre. De nem siethetjük el így. Mit fog rólam gondolni? Ráadásul itthon van az összes Cullen.
Egy apró csókot nyomott a homlokomra. Hirtelen húzódott el, majd zihálva fordult le rólam egyenesen a hátára zuhanva.
- Sajnálom – sóhajtotta, még mindig levegőhiánnyal küszködve.
- Nem kell magyarázkodnod – suttogtam, és közelebb húzódtam mellkasához.
- Én is így gondolom – beszéltem – Nem így akarom az első olyan éjszakánkat – még mindig vörös voltam, az arcom égett, mint a tűz. Ráhajtottam fejemet mellkasára, majd lehunyva szemeimet figyeltem légzésének lassú helyreállását. Gyengéden simogatni kezdte hajamat, majd még egy utolsó csókot nyomott az fejem búbjára, és végül mindkettőnket elnyomott az álom.
***
Furcsa és hangos csörömpölésre ébredtünk. Vámpír gyorsasággal pattantam ki az ágyból. Még nem kelt fel a Nap. Kirohantam a szobából, majd egyenesen a hangok irányába vetettem magam. Seth hangtalanul követett egészen a Cullen ház konyhájáig. Nem sok mindent láttam, emberi tulajdonságaim megléte most is kellemetlenül hatott. Látásom alig volt jobb, mint egy egyszerű emberé. Mögöttem halk morgás hallatszott, szívem dermedten állt meg a hang hallatán. Látásom néhány másodperc alatt élesedett meg.
A konyha közepén Alice állt, lábainál apró szilánkokká tört poharakkal. Látomása volt, de ez másfélének tűnt, mint az eddigiek. Megviselt arca gyötrődéssel és kínnal teli kifejezése elrettentő volt. Jasper egyetlen másodperc töredéke alatt termett szerelme mellé, majd átölelte azt, s mindeközben hatalmas nyugtató hullámot vetített a konyha minden részére.
- Alice! – szólítottam meg kíváncsi, de mégis aggódó hanggal. Lassan kinyitotta apró szemeit. Könnyek nélkül sírt. Rám pillantott, majd elengedve Jasper karját, mellém sétált.
- Dawn!

2010. január 8., péntek

20. fejezet - Béke az alkonyat árnyékában

Finoman visszahajtogattam a levelet az eredeti formájára, majd egy hatalmas levegő adagot kipréselve a tüdőmből – suttogva – szólítottam Alice-t. Reméltem, hogy meghallja, hisz most szükségem volt rá. Néhány pillanat múlva jelent csak meg a szobámban.
- Mi történt? – A hangja – aggódása ellenére is – úgy csengett, mintha énekelne.
- Találkozni akar velem! – feleltem, majd ismét sóhajtottam. Teljesen tanácstalan vagyok. Hogyan is állhatnék a szeme elé? Ez annyira abszurd. Tisztára, mint valami filmben vagy egy béna szerelmes regényben.
- És ezzel mi a probléma? – lepődött meg reakciómon. Felkaptam a levelet és a kezébe nyomtam. Széthajtogatta, majd olvasni kezdett. A levél tartalma mindössze egyetlen sorból állt.
„Várlak alkonyatkor a parton! Szeretlek”
Alice egy rosszalló pillantással vetette újra rám szemeit.
- Dawn! Te elolvastad ezt? – kérdezte szemrehányóan.
- Igen, de… - kezdtem bele.
- Nincs de! Mért nem hiszed el, hogy szeret? Miért kételkedsz benne? – beszélt, majd emberi lassúsággal mellém ült az ágyra.
- Nem tudom – suttogtam. Ismét elszégyelltem magam. Én és a hülye gondolataim. Mindig mindent félreértek.
Lesütöttem szemeimet és megint a karkötőmmel kezdtem matatni. Alice egyik kezét az enyémre helyezte, majd halkan folytatta mondanivalóját.
- Nézd, nem hinném, hogy bármiféle baj származhat abból, ha elmész és találkozol vele. Sőt biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog – felelte, egy apró mosolyt engedve az arcára.
- Láttad, hogy mi fog történni? – kérdeztem.
- Nem értem miről beszélsz! – válaszolta, majd ezúttal vámpír gyorsasággal kelt fel mellőlem. Megállt az ajtóban és végül felém fordult.
- Menj el! Nem lesz semmi baj – felelte egyet rám kacsintva, majd kisietett a szobából.
- Rendben! Elmegyek, és beszélek vele – jelentettem ki – inkább saját magam meggyőzésére – hangosan. Gondolataimba merülve sétáltam az ablakhoz. Már besötétedett. Néhány perc leforgása alatt agyamon ezerféle gondolat cikázott végig. Ma este bocsánatot kérek tőle és elmondom neki, hogy sokat jelent nekem. De ha szakítani fog velem? Az nem lehet, hisz az üzenetben azt írta, hogy szeret. De ha csak nem akarta, hogy a többiek megtudják? Nem! Nem! Ezt abba kell hagynom! Biztos, hogy szeret. Különben nem is írta volna meg a levelet. Várlak alkonyatkor a parton. Tehát vár, ami azt jelenti, hogy szeretne velem találkozni, méghozzá alkonyatkor, ami már elmúlt. Te jó ég! Hogy lehetek ilyen idióta? Elkéstem! A francba!
Villámgyorsan rohantam le a nappali felé. Ránéztem a többiekre, akik döbbenten figyelték cselekedeteimet. Alice egy gyors pillantást vetett Jake-re, majd szinte egyszerre mosolyodtak el.
- Elmentem! Majd jövök! – beszéltem és elindultam.
- Dawn! – szólt utánam Jacob - Sok szerencsét!
- Köszönöm! – kiáltottam vissza futólag.
Vámpírként rohantam végig az erdőn keresztül. Pár másodperc alatt jutottam el a határhoz, amin töprengés nélkül loholtam át. Már nincs messze a part. Mi lesz, ha már nincs ott? Minden energiámat beleadtam a mozgásba. Szinte kezdtem fáradni. Már éreztem a tenger vizének sós illatát, hallottam, ahogy a hullámok belecsapódnak a kemény szikla falába. Kiértem a homokba. Jól láttam a sötétben, de Seth nem volt itt. Körülnéztem, de hiába. Tudtam! Túl lassú voltam. Tessék Dawn! Sikerült elvesztened a saját ostobaságod miatt. Mint eddig mindenkit.
Felmásztam az egyik szikla tetejére. Fejemet felhúzott térdeimre hajtottam. Könnyek nélkül bőgtem. Átadtam magam gondolataimnak. Emlékek hada ostromolta fejem minden egyes porcikáját, s közben figyeltem a sötét égbolton feltűnően feszülő hold vásznát. A szél fújt, a közelben lévő erdő fái hangos susogással jelezték az áruló levegő áramlásának mozzanatait.
Figyelmem a felém közeledő személyre terelődött. Nem fordultam meg, de hallottam a homok és a bőr találkozásának sistergését, ahogy a lábra nehezedő súly alatt besüpped a fövenyes talaj. Néhány méterre volt tőlem. Éreztem édes illatát.
- Azt hittem már el sem jössz – felelte, majd még egy lépést tett felém.
- Azt hittem már elmentél – válaszoltam cinikusan, persze saját magamra haragudva.
Lassan fordultam meg. Csak egy rövidnadrágot viselt. A szél játszott rövid hajának tincseivel, ide-oda ringatva azokat. Elmosolyodott, mikor tekintetünk egybefonódott. Mély levegőt vett.
- Nézd! – kezdett bele – Nem akartalak megbántani! – beszélte, majd mellém telepedett a sziklára.
- Te nem is csináltál semmit! – mondtam – Ezt a helyzetet én értettem félre. Azt hittem, hogy Leah a barátnőd – mondtam, és mint már oly sokszor, szégyenemben a karkötőmmel kezdtem babrálni.
- Mi? – értetlenkedett, elfojtva egy nevetést.
- Azt hittem, hogy velem csalod Leah-t.
- De hát nem tudtad, hogy a nővérem? – még mindig küszködött a vihogás ellen.
- Nem! – feleltem.
- Tudod, mikor azt mondtam, hogy Leah fontos nekem, nem így gondoltam! – ránéztem visszafojtott röhögésétől deformálódott arcára, majd szinte egyszerre kezdtünk hangos nyerítésbe.
- Sajnálom! – kacagtam tovább. Az eddigi napok gondolatai egyetlen pillanat alatt tűntek el a fejemből. Az eddig kínosnak tűnő helyzet most röhejesen vette ki magát.
- Nincs semmi baj! – válaszolta, majd egy hirtelen mozdulattal rántott magára. Finoman, de mégis akaratosan csókolt meg. Egyik kezét tarkómra helyezte – ezzel akadályozva meg, hogy elhúzódjak – másik karját pedig derekamra kulcsolta. Ujjai finom simításokkal kényeztették egyre melegebb bőröm. Forrónak éreztem a testem. Égtem a tűzben.
- Nézz rám! – utasított. Behódolva tekintettem rá.
- Megint zöldek a szemeid – jegyezte meg.
- Tényleg? – néztem rá kérdőn. Éreztem, ahogy az arcom színe vörössé válik.
- Igen! – felelte komoly arccal.
- Ez fura, eddig még sosem fordult elő hasonló – válaszoltam elkomorodva.
- Mi? – kérdezte.
- Hát, hogy magától… mármint, hogy a testem úgy vonjon el a környezetétől hőt, hogy ne én irányítsam a képességem – hadartam. Felé hajoltam, éreztem leheletét az ajkaimon. Számat az övéire tapasztottam. Lassan és érzékien játszott nyelveimmel. Kezei lágyan simítottak végig a hátamon. Szívem hangos dörömbölésbe kezdett. Testem minden porcikája láztól parázslott. Éreztem emberi tulajdonságaim visszatérését.
Körülöttünk már minden fekete volt. Csak a tenger morajlását és az erdő apróbb visszhangjait lehetett hallani.
- Késő van! – húzódtam el.
- Menned kell? – kérdezte meglepődve.
- Hát… - feleltem tanácstalanul.
- Tudod mit, elkísérlek haza!
Elmosolyodtam, majd egy rövid puszi után – amit persze a szájára adtam – leugrottam az eddig ülőkének használt szikla tetejéről. Néhány lépést tettem az erdő irányába.
- Várj meg! – kiáltotta utánam.
Egyetlen pillanat múlva már ujjait az enyéim közé kulcsolta.
- Azt hittem, hogy én bántottalak meg valamivel – mondta.
- Nem mertem veled beszélni – vallottam be vöröslő arccal. Újra felnevetett, majd egy érzelmes csókot küldött ajkaimra.
Az elkövetkező negyed órában lassan sétáltunk a Cullen ház felé. Az erdőn keresztül – persze a hosszabb úton – haladtunk, amit valójában ő választott ki. Ez azért aranyos volt. Mikor elérkeztünk a végállomásnak számító épülethez, még egyszer megcsókolt. Tenyerei satuként szorították arcom két oldalát. Érzékien és vággyal teli telhetetlenséggel kényeztette ajkaim.
- Köszönöm a szép estét! – feleltem.
- Nincs mit – válaszolta.
- Jó éjt Dawn! – beszélte lágy, kisfiús hangon.
- Neked is Seth! – mondtam. Figyeltem, ahogy az erdő felé halad. Még egyszer hátrapillantott. Nem bírtam ki. – Seth! – kiáltottam utána.
- Igen? – mohón fordult vissza.
- Nincs kedved ma éjjel itt maradni?