Utolsó fejezet!

Szia mindenkinek! Na, szóval a helyzet az, hogy ez volt az utolsó fejezet és hamarosan elkezdem a következő könyvet a címe: Gold Moon - Arany Hold. Ehhez a fejezethez a komment határ szintén 10 lesz és amint meglesz a megfelelő mennyiségű hozzászólás azonnal jön a következő fejezet. Remélem tetszett mindenkinek az első könyv és nem csalódtatok nagyon, hogy nem lett happy end ....:) szóval kérem a komikat és kezdem a második részt.
Sok puszika!Legyetek jók!
Kellemes olvasást!
Üdv.: Zsani alias Szozsa914

33. Fejezet – Nem dönthetsz nélkülem!

33. Fejezet – Nem dönthetsz nélkülem!
Mindenki engem bámult, ahogy behódolva figyeltem Caius önelégült mosolyát. Cullenék próbáltak olyan arcot vágni, mintha minden rendben lenne. Ahogy végig pillantottam a Volturi vezetőin, felfedeztem szemeikben a hátsó szándék gyökereit. Aro mosolyogva pásztázott végig rajtunk, Marcus unott arccal meredt maga elé, még Caius állta undorodó pillantásaim hadát.
A szél dühösen és vadul söpört el mindent, ami az útjába került. Az eget még mindig vastag és sötét felhők ostromolták, melyeknek hideg könnyei szorgalmasan hullottak márvány keménységű bőrünkre.
- Carlisle, barátom! Sajnálom, hogy ismét ilyen helyzetben kellett találkoznunk – felelte Aro, megbánással a családfő felé.
- Nos, mivel bizalmatlanságot igazolod, azzal, hogy nagyobb létszámú csoporttal jelentél meg, így azt gondolom, hogy felesleges bocsánatot kérned Aro – válaszolta kemény hangon.
- Nem, barátom ez nem így van. Még mindig reménykedem benne, hogy egyszer bebizonyíthatom bizalmam feléd – beszélte. Carlisle csupán bólintással válaszolt. Ajkai egyetlen vonallá préselődött, ahogy rápillantott régmúlt barátjára.
- Itt az idő távozni bátyáim! – vetette fel Marcus kelletlenül.
- Igen talán igazad van! – felelte ismét a vezető. Még egy pillantást vetettem Caius-ra. A szívem is bele sajdult gonosz és utálatos tekintetembe.
- Akkor barátaim, remélem még találkozunk – felelte Aro, mézes mázos hangon, majd felém fordult - mi pedig kedves Dawn holnap hamarosan látjuk egymást – bólintottam válaszul.
- Barátaim! Bízom benne, hogy nem feledtétek el, hogy ezen a területen mi nem vadászunk emberre – sóhajtotta a családfő.
- Igen, barátom – válaszolt fölényesen Aro. A csoport a vezetőkkel együtt megfordult, majd először lassú emberi léptekkel, majd pedig már vámpír gyorsasággal távoztak.
Anyu és apu közelebb léptek hozzám. Kezeiket vállamra helyezték.
Furának és elképzelhetetlennek tűnt, hogy újra itt vannak velem. Vajon miért jöttek vissza? Minek kellek ennyi év után nekik?
Össze voltam zavarodva. Nem értettem semmit.
- Akkor, azt hiszem, talán menjünk be – beszélte Carlisle, s közben egyik kezével a házra mutatott.
Lehajtott fejjel lépkedtem a nedves talajon egészen a bejárai ajtóig. Néha Alice-re pillantottam, aki még mindig kerülte szemeink találkozását. Nem tudtam mi tévő legyek. Fogalmam sem volt, hogyan lehet kezelni az efféle különös és meglepő eseményeket. Szemeimmel az erdő sötét árnyékait pásztáztam, néhány percnek ugyan el kellett telnie mire megtaláltam Seth-et. Hatalmas léptekkel közeledett felém. Arcán láttam a szenvedést.
Felé rohantam, majd forró karjai közé vetettem magam.
- Sajnálom – suttogtam mellkasába.
- Csss, nem kell beszélned – mondta halkan. Egyik kezével lágyan simogatni kezdte nedves hajam. Fentebb vonta államat, majd egy édes csókot lehelt ajkaimra. Ebben a pillanatban csak ő számított, elfelejtettem minden meglévő problémámat. Lágyan szorítottam magamhoz, ahogy száját az enyémre tapasztotta.
- Dawn! – szólalt meg a hang az ajtó irányából. Seth morgott egyet, majd suttogni kezdte.
- Este találkozunk? – kérdezte. Válaszul bólintottam, majd hátra fordultam a hang irányába.
- Gyere! – felelte Drake játszott szeretettel a hangjában.
- Megyek – feleltem kelletlenül. Fejemet lehajtottam, majd lépkedni kezdtem a ház felé. Hallottam farkasom lépteit az erdő vizes talaján.
Beléptem a házba, majd leültem a többiek mellé. Drake végig követett, de nem néztem rá. Nem tudtam mit is kellene mondanom. Képtelen voltam jó pofizni mindenkivel. Hirtelen elhatározásból felpattantam az kanapéról, majd megszólaltam.
- Felmegyek csomagolni – suttogtam magam elé, vigyázva arra, hogy nehogy elbőgjem magam.
- Helyes – válaszolta apu, majd elmosolyodva közelebb vont magához.
- Hiányoztál kicsim, sajnálok mindent – felelte, majd egy apró puszit nyomott arcomra.
- Te is nekem – válaszoltam hangtalanul.
Kifejtettem magam öleléséből, majd felsiettem a szobámba. Levetettem magam az ágyra. Emlékek, s gondolatok hada kezdte ostromolni agyam.
Eszembe jutott, Alice boldogságtól ragyogó arca, ahogy Emmett megölelt, miután hazajöttem és huginak szólított. Amikor Esme és Carlisle mosolyogva fogadtak be családjukba, amikor Nessie-vel várat építettünk La Push-ban. Kedvtelenül lépkedtem a szekrényemhez. Vontatott mozdulatokkal kezdtem szedelőzködni. Hátrafordultam, ahogy valaki halkan kopogni kezdett az ajtómon.
- Igen? – ejtettem ki a szavakat boldogtalanul. Alice jött, arcán még mindig láttam a kínt, amit legbelül átélt. Halkan közelebb sétált hozzám, majd magához vont. Apró testével édesen markolta vállaimat.
- Nem hittem volna – mondtam.
- Én tudtam.
- Nagyon fogsz hiányozni.
- Te is nekünk – felelte.
- Tudom.
Hangomban ismét megszólalt a lemondás halk dallama. Sajnálom, hogy itt kell hagynom őket. Annyi boldog pillanatot kaptam tőlük.
Elengedett. Némán az asztalhoz sétált, kezébe vett egy tollat, majd tökéletes vonalakkal írni kezdett, majd kezembe nyomta a papírt.
Most nem tehetünk semmit, el kell menned velük. Ha bármi baj van, Londonban találkozunk.
Bólintottam.
- Szeretlek – szólalt meg ismét halk dallamos hangon.
- Én is – feleltem, majd a kezemben lévő fecnit a zsebembe csúsztattam.
- Most megyek.
- Rendben – beszéltem.
Egy mosolyt küldött felém, majd megfordulva elhagyta a szobát. Az ajtó nyitva maradt, majd Drake sétált be rajta.
- Szia! – mondta jót derülve reakciómon.
- Hello – sóhajtottam felé.
- Nem gondoltam volna, hogy egy kutyával jársz – beszélte cinikusan.
- Tudod Drake, ez igazán sértő, hisz ha úgy vesszük bennem is vagy kutya vér – a kutya szót erősen megnyomtam.
- De te más vagy – érvelt.
- Jajj, ne kezd – feleltem.
- Mit ne kezdjek?
- Hát ezt az egész „ujjaim köré csavarlak a mézes mázos hangommal és úriemberi viselkedésemmel” dolgot – mondtam.
- Én nem teszek ilyesmit – beszélte fennhangon, majd kisimítva öltönyét, majd leült az ágy szélére – Tudod Dawn olyan más volt nélküled az élet Volterrában – próbálkozott a társalgással.
- Gondolom – vágtam egy fintort felé, s közben folytattam a pakolászást.
- Pedig ez így van – helyeselt.
- Biztos nem volt olyan, aki ment volna utánad. Igaz? – elmosolyodtam a gondolatra, ahogy visszaemlékeztem az akkori önmagamra. Milyen kis butus voltam. Egy kislány.
- Nem erről szó sincs – egy csöpögős féloldalas mosoly jelent meg ajkain – Te hiányoztál!
- Szerintem ezt most fejezzük be – kipréseltem tüdőmből egy hatalmas adag levegőt.
- De mit? – értetlenkedett, majd közelebb sétált hozzám.
- Hát, ezt az egészet – megráztam a fejem.
- Igazat beszélek. Valóban hiányoztál – ejtette ki újra ezeket a szavakat.
- Viszont nekem te nem hiányoztál. Sőt örültem, hogy nem kell látnom téged.
- Na, de azért lehetne finomabban is – egyik kezével megérintette ujjaim. Valami fura érzés kapott el. Mintha nem tudtam volna irányítani a testem.
- Tényleg hiányoztál – ujjaival még mindig hűvös bőrömet simogatta.
- Mondtam már, hogy te nekem nem – megráztam fejem, hogy elhessegessem azt a fura érzést, ami beette magát a testembe – Egyáltalán minek jöttél ide? – kérdeztem.
- Mert szükségem van rád – beszélte, s közben egyik kezét a derekamra a másikat, pedig a tarkómra helyezte.
- Kérlek, Drake! Ne csináld ezt! – suttogtam, az érzés nem csitult. Nem tudtam ellene mit tenni. Még a hideg is kirázott minden egyes érintésétől.
- Mit ne? – közelebb hajolt, majd ajkaival egy erőszakos csókot préselt ajkaimra. A gyomrom megfeszült, ahogy belegondoltam mit tesz velem. Megpróbáltam elhúzódni, de nem tudtam. A testem nem engedte, mintha a lábaim gyökeret eresztettek volna a talaj minden szegletébe.
- Kérlek – suttogtam elhajolva, de nem hagyta, ajkaimat ismét az övéire kényszerítette.
Hallottam, ahogy az ajtó kinyílik, de nem tudtam odafordulni, nem hagyta.
Egy halk morgást hallottam, majd egy fájdalmasnál is fájdalmasabb sóhajtást. Drake a bejárat felé fordult. Így végre én is láthattam azt, aki bejött.
Seth keserves pillantását sosem fogom tudni kitörölni elmémből. Félrelöktem Drake fagyos és kemény kezeit, majd farkasom után vetettem magam. De gyorsabb volt.
Mire feleszméltem már nem volt a házban. Futottam, ahogy csak tudtam.
- Dawn! Várj! – kiáltotta utánam.
- Ezt direkt csináltad? – üvöltöttem felé.
- Mit? – még mindig értetlenkedett.
- Könyörgöm Drake, ne játszd a hülyét! – közelebb mentem hozzá – Mit keresel itt? Miért kell tönkre tenned mindent? Nem elég annyi, hogy veletek megyek, még azt is meg kell bántanom, egy ilyen faragatlan fickó miatt mint te? Komolyan, hogy lehetsz ennyire önző?
- Sajnálom – lehajtotta fejét, majd sóhajtott egyet.
- Most pedig, ha utánam mersz jönni, az életben nem állok veled szóba. Megértetted? – ordítottam egészen az arcába.
- Igen – felelte, majd megfordult és a ház felé sietett.
Újra szaladni kezdtem egészen La Pushig. Elsőként elmentem a partra, de nem találtam.
- Seth? – kiáltottam, amint visszaértem az erdő nyugtalanító magányába.
Nem válaszolt senki. Fogalmam sincs hol lehet. Talán Dylan. Esztelen rohanásba kezdtem. Nem emlékeztem merre is van pontosan a ház, de végül sikerült eltalálnom oda. Már sötétedett, de a házban nem láttam mozgást.
- Próba szerencse – gondoltam magamban. Meg kell találnom Seth-et. El kell neki magyaráznom, hogy én nem akartam azt a csókot. Hogy nekem ő kell és senki más.
Hangos levegőt vettem, majd bátran bekopogtam.
- Igen? – nyitotta ki az ajtót Dylan. Arcán láttam, hogy mindent tud.
- Hol van? – kérdeztem.
- Nem tudom – felelte ellenségeskedéssel a hangjában.
- Kérlek – esdekeltem.
- Nem – beszélte – kérte, hogy ne mondjam meg.
- Nagyon kérlek – még mindig könyörögtem.
- Hát jól van – sóhajtotta – a faháznál – beszélte.
- Köszönöm – suttogtam, majd el sem köszönve rohanni kezdtem a fa felé.
Megláttam sugárzóan barna bőrét, ahogy a körbe-körbe sétál a fa körül.
- Seth – ejtettem ki szavaimat.
- A fenébe – káromkodott.
- Kérlek! Hallgass meg! – mondtam.
- Nem – mondta.
- Nem én akartam. Nem tudtam mit tenni – magyarázkodtam – Ezt akarta elérni! Kérlek! Hidd el! Nekem csak te kellesz! Én csak téged akarlak!
- Akkor ne csináld – felelte kínnal a hangjában.
- Nem tehetem – a szó végére elhalkultam. Szemeim könnyel teltek meg.
- Értem – vágott egy fájdalmas grimaszt.
- Nem, nem miattad. Hidd el! Seth kérlek!
- Sajnálom – ejtette ki szívembe maró szavait. Bőgni kezdtem. Keserves nyögésekkel. Hátat fordítottam neki, hogy ne lássa nedves arcom. Nem akartam ezt. Nekem ő a legfontosabb és most kidobott. Eldobott magától nem kellek neki. És ez is az én hibám. Nem kellett volna szóba állnom Drake-kel.
Vállaim fájó rázkódásba kezdtek. Erőt vettem magamon, majd újra felé fordultam.
- Tudod, sosem gondoltam volna, hogy visszakaphatom az igazi családom. A tudat, hogy egész életembe úgy nőttem fel, hogy nem volt senki mellettem elkeserítő volt. És most végre újra láthattam őket. Nehéz életem volt nélkülük, de ezért sosem panaszkodtam. Se neked, se másnak. Érezted te valaha ezt a fájdalmat?
Ismét elfordultam, ahogy szemeim megint könnyekkel teltek meg. Elindultam. Lassú emberi tempóban.
- Nem! Nem dönthetsz nélkülem arról, hogy elmész! Mert ha elmész elveszítelek, és én tudom hogy mit akarok – ejtette ki szavait.
Nem tudtam megszólalni. Még mindig háttal álltam neki.
- Dawn! Én szeretlek! – beszélte. Megfordultam. Majd közelebb sétáltam hozzá.
- Én is szeretlek – mondtam ki szavaimat, s forró mellkasára emeltem kezeimet. Egy édes és lágy csókot nyomtam ajkaira. Elhúzódtam tőle.
- De meg kell értened. Velük kell mennem – suttogtam.
Kezei erőtlenül zuhantak le testemről.
- Sajnálom – feleltem, majd ismét eleredő könnyeimmel együtt, halk léptekkel elindultam, hogy új életet kezdjek azok nélkül, akiket valójában szeretek.