Felhívás

Szia mindenkinek! Szóval, holnap délután lesz friss jó hosszút írtam nektek. Remélem tetszeni fog. Az ajánlatom még mindig áll. Hosszú kifejtős kommentárokért cserébe egy-egy rajzot kap az első három legjobb kommentelő. A 22. fejezethez Dzsenninek jár egy kép. A rajzot postán is elküldöm és ki is rakom az oldira, annak a nevével együtt, akinek készítettem. Szóval türelem holnap már friss. Sok puszi!!!
Legyetek jók és kellemes olvasást!!!
Üdv.: Zsani alias Szozsa914

Itt vannak a kedvenc általam készített Twilight-os rajzok:

22. Fejezet - Gyilkos Múlt

- Alice! – szólítottam meg kíváncsi, de mégis aggódó hanggal. Lassan kinyitotta apró szemeit. Könnyek nélkül sírt. Rám pillantott, majd elengedve Jasper karját, mellém sétált.
- Dawn!
Zaklatottan nézett a szemembe, majd tekintetét Edwardra helyezte, aki egyetlen szempillantás alatt viharzott ki a Cullen házból. Nem értettem semmit. Alice visszafordult felém, ezúttal komoly, de mégis nyugtalan hangon folytatta.
- Figyelnek téged – mondta, majd apró kezeit az enyéim közé nyomta.
- Mi? – fakadt ki belőlem. Szemeimet meglepetten helyeztem az apró lányra, aki gondoskodó anyaként próbálta szorongatni a csuklómat. Teljesen lefagytam. A meglepettség és a félelem aprónyi csírája áramként szaladt végig testem egészén. Ki figyelne engem és egyáltalán mi oka van rá?
Alig telhetett el pár perc, mire Edward visszatért Bellával, Jacobbal és Nessie-vel együtt. A legidősebb Cullen fiú azonnal kishúga tekintetét kereste.
- Ismeretlen vámpír – jelentette ki. Homlokát összeráncolva Bellára és Jake-re pillantott – Ők is érezték, de már nincs a környéken – beszélte.
- Már szóltam a többieknek, hogy tegyünk pár kört a környéken, hátha találunk frissebb nyomokat – mondta Jake, majd egy gyors pillantással Sethre helyezte tekintetét. Farkasom egy erőteljes mozdulattal bólintott. Néhány lépést tett felém.
- Ne izgulj! Bárki is az, mi elkapjuk – suttogta feleslegesen, hisz úgyis mindenki hallotta. Finoman megcirógatta arcom, majd egy édes csókot lehelve ajkaimra ki viharzott az alfájával együtt a Cullen házból.
- Gyertek! Beszéljük meg inkább a nappaliban! – hívta fel a család figyelmét Carlisle. Szóval egy újabb családi megbeszélés következett. Az összes jelenlévő egy emberként indult meg a nagyszoba felé. Mindenki elfoglalta megszokott helyét.
- Szóval Alice mit is láttál pontosan? – kérdezett ezúttal Carlisle.
- Csak egy férfit láttam és néhány bevillanó képet – kezdett bele láttam, hogy a férfi örült annak, hogy megtalálta Dawn-t.
- Visszamegy Volterrába. Szerintem ki tudjátok találni kihez! – szólt közbe Edward is már egy kicsit nyugodtabban.
- Caius! – suttogtam elhaló hangon. Edward bólintással jelezte válaszom helyességét, még Alice – aki mellettem ült – lágyan csúsztatta ismét kezét a tenyerembe.
- De mit akarhat? – kérdeztem megpróbálva kipréselni a maradék levegőt, hogy egy újabb adag oxigénnel töltsem meg remegő felső testemben elhelyezkedő tüdőm.
- Verekedni! – szólt közbe Emmett, ami ugyan egy kis mosolyt csalt ajkaimra, de ez sem segített sokat. A torkomat hatalmas méretű gombóc fojtogatta, míg a gyomrom gyufás doboz méretűvé zsugorodott. Szemeim előtt lebegett Caius komor és számító tekintete. A félelem újra átvette az irányítást egész testem felett.
- De miért akarná Dawnt? – kérdezte halkan Esme.
- Valószínűleg ugyanazért, amiért kiskoromban – tettem hozzá. Edward egy ironikus mosolyt vetett felém, jelezve, hogy érti és tudja a fejemben megjelenő összes gondolatot. Minden érzelem tükröződött arcán.
- Miért? – kérdezett felém pillantva Rosalie.
- Mert egymaga képes vámpírt ölni – segített ki ismét Edward.
- Ezt én nem értem – tette hozzá Emmett.
- Mikor arról meséltem, hogy lényegében engem is elpusztíthat egy farkas, pont úgy mint egy vámpírt és, hogy még ti képesek lennétek megölni egy alakváltót, én nem. Szóval akkor kihagytam azt a részletet, hogy… - zavaromban lehajtottam a fejem és kényszeresen babrálni kezdtem az ezúttal jobb csuklómon elhelyezkedő karkötőmmel. Lassan elmebetegnek leszek mondható. Az állandó kényszercselekvésem már az őrületbe kerget -… hogy – makogtam még mindig. Bár ezúttal gondolatban kérleltem Edwardot, hogy ne segítsen. Végre le kell küzdenem a félelmeimet. A megvetéstől rettegtem, hogy mindenki hátat fordítva hagy el engem, mint az eddigi összes személy, akit szerettem. Most végre a sarkamra állok, és leküzdöm a fájdalmas emlék keserű mivoltát, ami több tonnás hajó súlyával nehezedik minden porcikámra. Hatalmas adag levegővel töltöttem meg tüdőmet, majd kifújva azt folytattam mondani valóm – a képességemmel - váljon előnyömre vagy épp hátrányomra – de képes vagyok segítség nélkül „hidegvérrel” meggyilkolni egy vámpírt. Mindössze kétszer öltem fajtámbélit. Mindkétszer Caius hatására. Lelkiismeret nélkül küldtem a másvilágra áldozataimat, nem törődve semmivel.
- Ez egy dolog, de Caius ezt mire használná fel? – ezúttal Bella kérdezett.
- Ellenünk! – szólalt meg az eddig csendben figyelő Jasper is, aki elhelyezkedve térdére fektette karjait – Az egész taktika. A gyakorlatban itt van Dawn, akit már egyszer a saját befolyása alá tudott vonni. Aki a legfőbb „ellenség” azaz a Cullen család egyik befogadott tagja. A bizalmas. Elviekben lehetne olyan tényező, mellyel maga mellé tudná állítani. Ez lehet bármi – felém fordult és egy bocsánat kérő tekintetet vetett rám – Ne haragudj érte, de ez is megeshet – bólintással jeleztem, hogy folytassa – Szóval, ha lenne valami amivel zsarolni tudná az egyik látszólag bizalmas családtagot – aki ezek szerint könnyedén eltudna pusztítani minket - …akkor megkaphatná amit akarna – mondta.
- Kiirthatná a vámpír faj lázadóit, akik harcolnak a sorsuk és a kegyetlenség ellen – szólt közbe Alice is, aki néhány centivel közelebb húzódott Jasper mellé és megölelte őt.
- Amíg nem tudjuk biztosan, hogyan dönt Caius, addig nem tudunk semmit tenni – felelte a családfő – a lényeg, hogy ha bármit észrevesztek, bármilyen furcsaságot, akkor azonnal szóljatok nekem – beszélte. A következő pillanatban hatalmas csattanással robogott be az ajtón a felháborodott Jacob, akit szorgos kiskutyákként követtek a falka tagjai. Seth jött be legutoljára a házba. Egyetlen pillantással köszöntem neki.
- Találtatok valamit?
- Mindössze néhány nyomot – felelte – Ez a valaki nagyon körültekintő volt. Tudta, hogy keresni fogjuk, és azt is, hogy ha nem vigyáz, akkor követni tudjuk egészen a célig – habogta Jake.
- Ha valóban Caius küldötte, akkor erre számítani lehetett – szólt közbe Esme.
- Hát persze, hisz a legutóbb mikor itt járt, látta a farkasokat is, akik a mi oldalunkon harcoltak – rázta a fejét Rosalie. Szótlanul ültem a helyemen gondolataimba merülve. Lassan indultam el farkasom felé, aki szintén elgondolkodva állt a kanapénak dőlve. Finoman átkaroltam forrónak tűnő mellkasát, majd egy lágy csókot nyomtam puha bőrére, melyet néhány apróbb simogatással viszonzott.
- Ne haragudjatok rám! – hajtottam le ismét a fejemet – Sajnálom, hogy eddig elhallgattam ezeket – ha most az emberi énem erősebb lett volna, tuti eláztattam volna az egész nappalit sós ízű könnyeimmel.
- Jajj kis szívem, ne aggódj ilyenek miatt. Ha még nem állsz készen ezekről beszélni, akkor nem. Ha pedig úgy érzed, hogy nem bírod magadban tartani úgy is közlöd velünk. Tehát nem kell bűntudatodnak lenni, hisz nem tettél semmi rosszat – Esme anyai gondoskodással nyomott egy apró szeretetteljes puszit az arcomra. A fáradtság ismét szikla erejével sújtott le egész testemre. Zsibbadni kezdtek végtagjaim. Már csupán egyetlen kívánságom volt, vagyis inkább kettő. Az egyik, hogy még ébren eljussak az ágyamig, a másik pedig, hogy Seth is velem jöhessen.
- Mindenesetre még teszünk pár kört a környéken – folytatta Jacob, majd visszaadta Nessienek a szőke hajú Barbie babát, melyhez egy fess indián beállítottságú fiatal fiúbaba is tartozott.
- Szerintem menjünk haza – sóhajtotta Bella – Valakiknek még aludnia is kell! – nevetett fel, amint meglátta ásításra nyíló ajkaimat.
- Igen – bólogatott egyetértően Edward is.
- Én is elég fáradt vagyok – tettem hozzá – és amint látom Seth sincs eléggé kialudva – amint megláttam Jake arcát, azonnal elfojtottam hatalmasnak induló vihogásom.
- Valóban… most, hogy mondod elég fáradt vagyok. Szerintem már haza menni sem tudok – szólt közbe Seth, amire ismét elmosolyodtam.
- Kár, hogy valakinek kötelessége is van – sóhajtott Jacob.
- Nyugi haver! Van itt olyan, aki nem álmos – jelentette ki Emmett, majd kifejezve mérhetetlen erejét, csapkodni kezdte a saját vállait.
- Tényleg Jake! Hagyd őket, had pihenjenek, majd mi elkísérünk – szólt közbe Jasper ismét.
- Hát rendben, legyen! – egyezett bele.
- De mielőtt elmentek ehetnétek valamit, vagy esetleg egy kis innivaló? – kérdezte Esme, néhány aggódó pillantást vetve a fiúkra.
- Azt hiszem, a konyhában van még egy kis kutya snack is – szólalt meg Rosalie egy gúnyos vigyorral Jacobra nézve.
- Jé, hogy-hogy csak hiszed? A szőkeség ráterjedt a memóriádra is? – Az alfa hatalmasra nyitott szájjal nevetett Rose-on, aki ezúttal sértődött arccal próbálta kitalálni a következő szúrós mondatot.
- Na, azt hiszem, hogy mi megyünk is aludni – mondtam, majd Seth-et magammal húzva sétáltam el a lépcsőig.
- És Dawn! Mielőtt elfelejtenéd, bármit is tettél a múltadban, minket az nem érdekel, már rég volt – bíztatásképpen egy mosolyt küldött felém Edward – és mi nem fogunk elfordulni tőled, olyan dolgok miatt, amiket már amúgy is megbántál.
- Köszönöm! – suttogtam, és mélyen belül hálát adtam az égnek, hogy ide kerültem. Egy olyan környezetbe ahol segítenek rajtam, ahol szeretnek, és ahol végre nem érzem egyedül magam.

Kreatív Blogger

Szia mindenkinek!
szóval egy kis hír..:)


A teendők vele:
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

1. Szeretném megköszönni Stigabigának, aki rendszeresen olvassa az én drága történetemet és aki lelkesen írja minden fejezetemhez véleményét. Ugyan még nem nagyon ismerjük egymást..., és pont ezért lepett meg, hogy én a között a hét ember között voltam, aki megkaphatta ezt a díjat tőle. Nagyon szépen köszönöm és remélem, egyszer majd talán személyesen is megismerjük egymást. :D (L)

4.Szóval 7 dolog magamról...:
18 éves vagyok, végzős a Kiskunfélegyházi Közgazdasági Szakközépiskolában, a saját kis álomvilágomban élek, amit rendkívül imádok..:D továbbá szeretném, ha felvennének a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi karára. Szeretnék író lenni, hogy visszaadhassam az olvasóimnak azt az élményt, amit kiskoromtól fogva én kaptam meg a kedvenc íróimtól, könyveimtől.

Szóval az én kitüntettjeim:
1.(Evernight - Örökéj) http://beckyfanfiction.blogspot.com/
2.(Everglow - Like a shooting star) http://everglow-zone.blogspot.com/
3.(Álombéli jelenet) http://tokiohoteldream.blogspot.com/
4.(Jessica Carter naplója) http://jessfunfiction.blogspot.com/
5.(Darkness) http://twilightdarkness-bells.blogspot.com/
6.(Forest of secret's) http://forest-of-secrets.blogspot.com/
7.(Találkozások)http://anee-talalkozasok.blogspot.com/

Volt egy kis gond az egyik bloggal, Bells oldalára nem tudtam kommentárt írni tehát valaki, ha tud írjon már egyet a Darkness c. történethez, hogy megkapta tőlem a díjat.
Köszike! Legyetek jók! Sok puszi: Zsani alias Szozsa914

21. fejezet - Ellenállhatatlan

A sötét erdő előtt állt. Rövid hajával a szél még mindig önfeledten játszadozott. Mosolyogva figyeltem meglepődött arcát, miközben egy kisebb lépést tett felém.
- Szabad? – kérdezte telhetetlenül.
- Miért ne? – kérdéssel válaszoltam. Most már sietősebb lépésekkel indult felém, egy hirtelen mozdulattal karolta át derekam. Szorosan ölelt magához. A szél egyre elszántabban viaskodott az útjában állókkal, ezzel kölcsönözve az éjszakának rideg környezetet. Megremegtem, mikor a hideg szellő végigcikázott emberi bőrömön. Forró érintésétől csak még jobban fáztam, libabőrös lettem a hőmérséklet kontrasztjától. Bár észrevette, hogy megremegtem és közelebb is hajolt, de még így is nagyon hidegnek éreztem mindent.
- Inkább menjünk be – ajánlotta fel, melyet örömmel fogadtam el.
Bólintottam, majd egyik kezével még mindig engem ölelve a ház felé kezdett húzni.
- Még a végén megfázol – mosolygott, néha egy-egy pillantást vetve rám. A bejárati ajtón keresztül sétáltunk be a nappaliba. Sötét volt, de még így is jól lehetett látni a telihold beáramló fényétől.
- Nincsenek itthon? – döbbent meg ismét.
- Valószínűleg a szobájukban vannak, de elég ijesztő nem?
- Hogy eltűnnek? – kérdezett vissza, még mindig szorongatva karomat.
- Nem, hanem hogy ilyen csendben tudnak lenni – elmosolyodtam. Megfordultam, pontosan szemben álltam Seth-tel. Egy apró csókot nyomtam az ajkaira. Közelebb húzott magához. Kezei egyre többet akaróan simítottak végig derekamon. Ajkai egyre vadabbul csókoltak. Mindössze néhány másodpercet töltöttünk pihenéssel, s hangos zihálással próbáltunk még több és még tovább kitartó levegő adagot préselni tüdőnkbe. Kezei derekamról combjaimra vándoroltak. Erőfeszítés nélkül emelte meg testem. Karjaimat nyaka köré fontam és szabadon lévő lábaimat szorosan fontam át forró testén. Nyelveink egyre vadabb táncot járva éltették a hevesen lobogó tüzet, mely mindkettőnk testében vadul égett. Lassú mozdulatokkal indult felfelé a lépcsőn, szorosan és védelmezően tartva testem, minden lépés után gyorsítva egy aprónyit. Szívének dörömbölése majdnem olyan gyors ütemben zakatolt, mint az enyém. Légzésem nehézkessé és kapkodóvá vált.
A következő pillanatban már a szobámban voltunk. Lágy mozdulattal fektetett az ágyra, majd finoman fölém hajolt. Ismét csókolni kezdett. Kezei elemésztő gyengédséggel markolták csípőmet. Elképzelhetetlen forróság hasított végig minden porcikámon. Ajkai szenvedélyesen járták végig nyakam és a vállam minden pontját.
- Seth! – sóhajtottam hangtalanul. Egy pillanatra megállt, szemeit az enyéimbe fúrta. Ajkai ellenállhatatlan mosolyra húzódtak, és egy édes gyermeki puszit nyomott az arcomra, majd még egyet a számra. Éreztem leheletét a bőrömön, tapintásának érzékenységét. A testem még mindig láztól égett. A szoba félhomálya pontosan illet mámoros hangulatunkhoz.
Akartam őt. Testének minden részletét, bőrének puha, de mégis kemény tapintását, izmaitól duzzadó karját.
Ő is zilált, tüdejéből néhol kipréselt egy-egy adagot, néhol pedig telhetetlenül kapkodott az éltető levegőért.
Ezt be kell fejeznem, nem szabad! Én még csak néhány hónapja jöttem ide. Ezt nem tehetem vele.
Az eszemre hallgatva tudtam, hogy ezt nem szabad csinálnunk, viszont szívem szerint már most mindenemet odaadtam volna neki örökre. De nem siethetjük el így. Mit fog rólam gondolni? Ráadásul itthon van az összes Cullen.
Egy apró csókot nyomott a homlokomra. Hirtelen húzódott el, majd zihálva fordult le rólam egyenesen a hátára zuhanva.
- Sajnálom – sóhajtotta, még mindig levegőhiánnyal küszködve.
- Nem kell magyarázkodnod – suttogtam, és közelebb húzódtam mellkasához.
- Én is így gondolom – beszéltem – Nem így akarom az első olyan éjszakánkat – még mindig vörös voltam, az arcom égett, mint a tűz. Ráhajtottam fejemet mellkasára, majd lehunyva szemeimet figyeltem légzésének lassú helyreállását. Gyengéden simogatni kezdte hajamat, majd még egy utolsó csókot nyomott az fejem búbjára, és végül mindkettőnket elnyomott az álom.
***
Furcsa és hangos csörömpölésre ébredtünk. Vámpír gyorsasággal pattantam ki az ágyból. Még nem kelt fel a Nap. Kirohantam a szobából, majd egyenesen a hangok irányába vetettem magam. Seth hangtalanul követett egészen a Cullen ház konyhájáig. Nem sok mindent láttam, emberi tulajdonságaim megléte most is kellemetlenül hatott. Látásom alig volt jobb, mint egy egyszerű emberé. Mögöttem halk morgás hallatszott, szívem dermedten állt meg a hang hallatán. Látásom néhány másodperc alatt élesedett meg.
A konyha közepén Alice állt, lábainál apró szilánkokká tört poharakkal. Látomása volt, de ez másfélének tűnt, mint az eddigiek. Megviselt arca gyötrődéssel és kínnal teli kifejezése elrettentő volt. Jasper egyetlen másodperc töredéke alatt termett szerelme mellé, majd átölelte azt, s mindeközben hatalmas nyugtató hullámot vetített a konyha minden részére.
- Alice! – szólítottam meg kíváncsi, de mégis aggódó hanggal. Lassan kinyitotta apró szemeit. Könnyek nélkül sírt. Rám pillantott, majd elengedve Jasper karját, mellém sétált.
- Dawn!

20. fejezet - Béke az alkonyat árnyékában

Finoman visszahajtogattam a levelet az eredeti formájára, majd egy hatalmas levegő adagot kipréselve a tüdőmből – suttogva – szólítottam Alice-t. Reméltem, hogy meghallja, hisz most szükségem volt rá. Néhány pillanat múlva jelent csak meg a szobámban.
- Mi történt? – A hangja – aggódása ellenére is – úgy csengett, mintha énekelne.
- Találkozni akar velem! – feleltem, majd ismét sóhajtottam. Teljesen tanácstalan vagyok. Hogyan is állhatnék a szeme elé? Ez annyira abszurd. Tisztára, mint valami filmben vagy egy béna szerelmes regényben.
- És ezzel mi a probléma? – lepődött meg reakciómon. Felkaptam a levelet és a kezébe nyomtam. Széthajtogatta, majd olvasni kezdett. A levél tartalma mindössze egyetlen sorból állt.
„Várlak alkonyatkor a parton! Szeretlek”
Alice egy rosszalló pillantással vetette újra rám szemeit.
- Dawn! Te elolvastad ezt? – kérdezte szemrehányóan.
- Igen, de… - kezdtem bele.
- Nincs de! Mért nem hiszed el, hogy szeret? Miért kételkedsz benne? – beszélt, majd emberi lassúsággal mellém ült az ágyra.
- Nem tudom – suttogtam. Ismét elszégyelltem magam. Én és a hülye gondolataim. Mindig mindent félreértek.
Lesütöttem szemeimet és megint a karkötőmmel kezdtem matatni. Alice egyik kezét az enyémre helyezte, majd halkan folytatta mondanivalóját.
- Nézd, nem hinném, hogy bármiféle baj származhat abból, ha elmész és találkozol vele. Sőt biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog – felelte, egy apró mosolyt engedve az arcára.
- Láttad, hogy mi fog történni? – kérdeztem.
- Nem értem miről beszélsz! – válaszolta, majd ezúttal vámpír gyorsasággal kelt fel mellőlem. Megállt az ajtóban és végül felém fordult.
- Menj el! Nem lesz semmi baj – felelte egyet rám kacsintva, majd kisietett a szobából.
- Rendben! Elmegyek, és beszélek vele – jelentettem ki – inkább saját magam meggyőzésére – hangosan. Gondolataimba merülve sétáltam az ablakhoz. Már besötétedett. Néhány perc leforgása alatt agyamon ezerféle gondolat cikázott végig. Ma este bocsánatot kérek tőle és elmondom neki, hogy sokat jelent nekem. De ha szakítani fog velem? Az nem lehet, hisz az üzenetben azt írta, hogy szeret. De ha csak nem akarta, hogy a többiek megtudják? Nem! Nem! Ezt abba kell hagynom! Biztos, hogy szeret. Különben nem is írta volna meg a levelet. Várlak alkonyatkor a parton. Tehát vár, ami azt jelenti, hogy szeretne velem találkozni, méghozzá alkonyatkor, ami már elmúlt. Te jó ég! Hogy lehetek ilyen idióta? Elkéstem! A francba!
Villámgyorsan rohantam le a nappali felé. Ránéztem a többiekre, akik döbbenten figyelték cselekedeteimet. Alice egy gyors pillantást vetett Jake-re, majd szinte egyszerre mosolyodtak el.
- Elmentem! Majd jövök! – beszéltem és elindultam.
- Dawn! – szólt utánam Jacob - Sok szerencsét!
- Köszönöm! – kiáltottam vissza futólag.
Vámpírként rohantam végig az erdőn keresztül. Pár másodperc alatt jutottam el a határhoz, amin töprengés nélkül loholtam át. Már nincs messze a part. Mi lesz, ha már nincs ott? Minden energiámat beleadtam a mozgásba. Szinte kezdtem fáradni. Már éreztem a tenger vizének sós illatát, hallottam, ahogy a hullámok belecsapódnak a kemény szikla falába. Kiértem a homokba. Jól láttam a sötétben, de Seth nem volt itt. Körülnéztem, de hiába. Tudtam! Túl lassú voltam. Tessék Dawn! Sikerült elvesztened a saját ostobaságod miatt. Mint eddig mindenkit.
Felmásztam az egyik szikla tetejére. Fejemet felhúzott térdeimre hajtottam. Könnyek nélkül bőgtem. Átadtam magam gondolataimnak. Emlékek hada ostromolta fejem minden egyes porcikáját, s közben figyeltem a sötét égbolton feltűnően feszülő hold vásznát. A szél fújt, a közelben lévő erdő fái hangos susogással jelezték az áruló levegő áramlásának mozzanatait.
Figyelmem a felém közeledő személyre terelődött. Nem fordultam meg, de hallottam a homok és a bőr találkozásának sistergését, ahogy a lábra nehezedő súly alatt besüpped a fövenyes talaj. Néhány méterre volt tőlem. Éreztem édes illatát.
- Azt hittem már el sem jössz – felelte, majd még egy lépést tett felém.
- Azt hittem már elmentél – válaszoltam cinikusan, persze saját magamra haragudva.
Lassan fordultam meg. Csak egy rövidnadrágot viselt. A szél játszott rövid hajának tincseivel, ide-oda ringatva azokat. Elmosolyodott, mikor tekintetünk egybefonódott. Mély levegőt vett.
- Nézd! – kezdett bele – Nem akartalak megbántani! – beszélte, majd mellém telepedett a sziklára.
- Te nem is csináltál semmit! – mondtam – Ezt a helyzetet én értettem félre. Azt hittem, hogy Leah a barátnőd – mondtam, és mint már oly sokszor, szégyenemben a karkötőmmel kezdtem babrálni.
- Mi? – értetlenkedett, elfojtva egy nevetést.
- Azt hittem, hogy velem csalod Leah-t.
- De hát nem tudtad, hogy a nővérem? – még mindig küszködött a vihogás ellen.
- Nem! – feleltem.
- Tudod, mikor azt mondtam, hogy Leah fontos nekem, nem így gondoltam! – ránéztem visszafojtott röhögésétől deformálódott arcára, majd szinte egyszerre kezdtünk hangos nyerítésbe.
- Sajnálom! – kacagtam tovább. Az eddigi napok gondolatai egyetlen pillanat alatt tűntek el a fejemből. Az eddig kínosnak tűnő helyzet most röhejesen vette ki magát.
- Nincs semmi baj! – válaszolta, majd egy hirtelen mozdulattal rántott magára. Finoman, de mégis akaratosan csókolt meg. Egyik kezét tarkómra helyezte – ezzel akadályozva meg, hogy elhúzódjak – másik karját pedig derekamra kulcsolta. Ujjai finom simításokkal kényeztették egyre melegebb bőröm. Forrónak éreztem a testem. Égtem a tűzben.
- Nézz rám! – utasított. Behódolva tekintettem rá.
- Megint zöldek a szemeid – jegyezte meg.
- Tényleg? – néztem rá kérdőn. Éreztem, ahogy az arcom színe vörössé válik.
- Igen! – felelte komoly arccal.
- Ez fura, eddig még sosem fordult elő hasonló – válaszoltam elkomorodva.
- Mi? – kérdezte.
- Hát, hogy magától… mármint, hogy a testem úgy vonjon el a környezetétől hőt, hogy ne én irányítsam a képességem – hadartam. Felé hajoltam, éreztem leheletét az ajkaimon. Számat az övéire tapasztottam. Lassan és érzékien játszott nyelveimmel. Kezei lágyan simítottak végig a hátamon. Szívem hangos dörömbölésbe kezdett. Testem minden porcikája láztól parázslott. Éreztem emberi tulajdonságaim visszatérését.
Körülöttünk már minden fekete volt. Csak a tenger morajlását és az erdő apróbb visszhangjait lehetett hallani.
- Késő van! – húzódtam el.
- Menned kell? – kérdezte meglepődve.
- Hát… - feleltem tanácstalanul.
- Tudod mit, elkísérlek haza!
Elmosolyodtam, majd egy rövid puszi után – amit persze a szájára adtam – leugrottam az eddig ülőkének használt szikla tetejéről. Néhány lépést tettem az erdő irányába.
- Várj meg! – kiáltotta utánam.
Egyetlen pillanat múlva már ujjait az enyéim közé kulcsolta.
- Azt hittem, hogy én bántottalak meg valamivel – mondta.
- Nem mertem veled beszélni – vallottam be vöröslő arccal. Újra felnevetett, majd egy érzelmes csókot küldött ajkaimra.
Az elkövetkező negyed órában lassan sétáltunk a Cullen ház felé. Az erdőn keresztül – persze a hosszabb úton – haladtunk, amit valójában ő választott ki. Ez azért aranyos volt. Mikor elérkeztünk a végállomásnak számító épülethez, még egyszer megcsókolt. Tenyerei satuként szorították arcom két oldalát. Érzékien és vággyal teli telhetetlenséggel kényeztette ajkaim.
- Köszönöm a szép estét! – feleltem.
- Nincs mit – válaszolta.
- Jó éjt Dawn! – beszélte lágy, kisfiús hangon.
- Neked is Seth! – mondtam. Figyeltem, ahogy az erdő felé halad. Még egyszer hátrapillantott. Nem bírtam ki. – Seth! – kiáltottam utána.
- Igen? – mohón fordult vissza.
- Nincs kedved ma éjjel itt maradni?

19. Fejezet – Régmúlt családi emlékek

Még mindig egy helyben álltam, képtelen voltam bármiféle reakcióra. Az agyam egyre csak zakatolt. Hogy lehettem ilyen idióta? Most mit tehetnék? Reálisan gondolkodva, villámgyorsan rohannom kellene Seth-hez, bocsánatot kérnem és egy csók mellett – ha még akarná – a karjaiba omlanék. De erre képtelen lennék. Nem tudnék a szemébe nézni. Szégyelltem magam. Nem! Nem állhatok elé, azzal, hogy azt hittem Leah a szerelme, és engem csak szeretőként tartott. Ez pofátlanság lenne. Gyűlöltem magam. Hogy lehettem ilyen buta? Hogyan is képzelhettem, hogy az én farkasom képes lenne ilyet tenni? Uramisten! Mit tettem? Azt sem csodálnám, ha többé szóba sem állna velem.
- Dawn! Itt vagy? – szólított meg ismét Alice. Körülbelül 10 perce állhattam ugyanazon a helyen és elmondása szerint bőven nem ez volt az első, hogy beszélt hozzám.
- Már azt hittem sokkot kaptál – mondta, majd megfogva kezeimet, maga után kezdett húzni. Lassan, még mindig teljesen önkívületi állapotban lépkedtem utána. Ha most Alice visszavisz és Seth ott lesz, nem tudok majd mit tenni. Nem így kellene a szeme elé állnom. Főleg nem a többiek előtt.
- Alice! Ne! Kérlek! – emeltem fel a hangom elrántva kezeimet az övéi közül. Megállt és bűnbánó arccal emelte rám a tekintetét.
- Sajnálom, de nem állhatok így a szeme elé – mondtam, majd lehajtva fejemet, ismét a karkötőmmel kezdtem babrálni. Visszanéztem rá. Egy bólintással jelezte, hogy megértette.
- Azt hiszem egy darabig még sétálnék – beszéltem ismét. Megöleltem Alice-t, majd hátat fordítva neki futva indultam ismételt önszáműzetésemre.
Az idő lassan telt, de ez kellett most nekem. Muszáj volt gondolkodnom. Már egy jó néhány kört megtettem az erdő ezen felén. A szomjúság még mindig égette a torkom. Eldöntöttem, hogy vadászni fogok. Hangtalanul suhantam a vér illatának irányába. Átengedtem magam ösztöneimnek. Ugyan az állatvérnek fele annyira sem volt zamatos illata, mint egy emberének, de eldöntöttem, hogy többé nem gyilkolok. Ott volt. Éhesen legelt a mezőn. Némán mögé lopóztam. Vámpír énem teljesen előtört. Hallottam a vér lüktetését az ereiben. A hatalmas szarvas még mindig tudatlanul falatozott a bőséges növényzetből. Támadó állásba helyezkedtem, majd hirtelen ugrottam, rávetve magam prédámra. Most én voltam a vadász. Éles, méreggel teli fogaimat belemélyesztettem ereibe. A vér íze drogként hatott rám. Telhetetlenül nyelkedtem a számomra édes és tápláló nedűt, egyre többet akarva. A szíve lassan állt meg elvesztve erejét. Az élettelen test mellett foglaltam helyet, megtöröltem az ajkamról lecseppenő vért. A torkom égető érzése szűnni kezdett.
A nap sugarai utolsó perceiket töltötték az égen, ezzel kölcsönözve narancsos-rózsaszínes fényeket az elém táruló horizontnak. Úgy döntöttem eleget voltam már büntetésben. Hazaindultam, reménykedve, hogy Seth már nincs a Cullen házban. Néhány másodperc alatt el is értem úti célom. Beléptem a bejárati ajtón. Lehajtott fejjel kullogtam a nappali irányába. Az egész család itt volt. Nessie a földön ülve – szorosan Jake mellett – játszadozott néhány apró babával. Hol Bella és Edward, hol pedig Jacob felé tologatta őket. A fiú minden alkalommal hangosan felnevetett, mikor Renesmee felé irányította a játékokat.
- Jake! – kiáltott rá, mikor belépve a szobába minden jelenlévő felém nézett. Kínomban rágcsálni kezdtem alsó ajkam.
- Gyere Dawn! Ülj le! – szólalt meg Edward, majd rámutatott az egyik helyre közöttük.
- Hát – hezitáltam.
- Nyugi! Nem kell olyanról beszélni, amit nem akarsz – mondta Alice – Csak lenne néhány kérdésünk – tette még hozzá, majd egy bíztató mosolyt küldött felém. Felbátorodva léptem közelebb hozzájuk, majd leültem az egyetlen üres helyre. Jacob még mindig engem figyelt. Szánalommal és sajnálattal teli szemei elárulták, hogy tud róla. Ismét elszégyelltem magam.
- Jake! – visított Nessie, elérve, hogy Jacob figyelme ismét ráterelődjön.
- Szóval – kezdtem bele – mire vagytok kíváncsiak? Bármire válaszolok – mondtam, sóhajtva egyet. – Carlisle? – hívtam fel figyelmét a tegnapi kérésére és ígéretemre. Edward egy gyors pillantást váltott nevelőapjával, aki felém fordulva feltette az első kérdését.
- Változtál már át farkassá?
- Nem. De álltam már közel hozzá – feleltem.
- Ezt honnan tudod? – nézett rám értetlenül Emmett.
- Megfigyelte, hogy Leah, hogyan reagált az átalakulásnál – mondta ki Edward hangosan a gondolataim.
- És… sérültél már meg? – kérdezte Jasper
- Egyszer, mikor még – sóhajtottam, még a nevét is utáltam kimondani – Caius volt a mesterem. Az volt az első alkalom, hogy… - nem fejeztem be. Segítség kérés képpen Edward-ra pillantottam.
- Hogy farkassal harcolt.
- Tehát, lényegében engem is elpusztíthat egy farkas, pont úgy mint egy vámpírt – feleltem - Annyi különbséggel, hogy még ti képesek lennétek, megölni egy alakváltót én nem – mondtam, majd egy gyors pillantást vetettem Jacob-ra.
- Hol vannak a szüleid? – kérdezte nem messze tőlem Esme.
- Hát… – hezitáltam. Emlékek hada rohamozta meg agyam nyugodni kívánó részeit. Sóhajtottam, majd lesütve szemeim, folytattam – A mamámat soha nem ismertem. A papa azt mondta, hogy az életét adta értem. Akkor még nem is gondolkodtam rajta, hogy ez valójában mit is jelent. Néhány tized éve jöttem rá, mikor Caius az apám megöletése után a képembe vágta, hogy árva vagyok, és mindezt a szüleimnek köszönhetem, akik felelőtlenül megalkottak egy felemás gyereket. Könnyek nélkül sírtam. Nessie Bella felé vette az irányt, odasétált az édesanyja mellé, majd két aprónyi kezecskéjét annak arcára szorította.
- Igen, kincsem – válaszolta Bella. Egy bátorító mosolyt küldött Renesmee felé, majd megsimogatta annak feje búbját.
- Miért ölte meg az apád? – ezúttal hozzám beszélt Bella.
- Mert meg akart védeni – egy hatalmas adag levegőt préseltem ki tüdőmből – Legalábbis nekem azt mondta, hogy az egyik alkalommal a papa vissza akart engem rabolni a Volturi-tól és Aro látta gonosz szándékait velem. De tudod, hogy mindez nem igaz. A papa csak meg akart menteni.
- És végül is kiderült, hogy az édesanyád hogyan halt meg? – érdeklődte meg Esme a valódi választ.
- Igen…ő a szülésbe halt bele, mint később megtudtam. De gondolom erről ti is értesültetek, hogy nem sokan élik túl egy fél vámpír gyermek megszülését – beszéltem – Végeztünk? – néztem végig a többieken, a téma elég rosszul érintett. Fájtak az emlékek, hogy naiv módon nem tudtam megmenteni a saját apámat, és ráadásul az anyám életét is én vettem el.
- Dawn! Ne! – hallottam Edward hangját.
- Nem kell ilyeneket gondolnod! – most már Jasper is hozzám beszélt. Éreztem a lazító megkönnyebbülés hullámot, amit felém küldött, és amitől szinte azonnal ellazultam.
- Ha nem haragszotok, felmennék a szobámba – vetettem fel, majd egy lendületből felkeltem és elindultam a hálómba.
- Dawn! – szólt utánam Jake, majd néhány ütemesebb lépést téve felém kezembe nyomott egy papírdarabot. Nem néztem meg, mit rejt, csak tovább haladtam. Lehajítottam magam az ágyra, majd az aprócska lapot kezdtem hajtogatni. 4 vagy talán 5 soron lehetett összegyűrve. Mikor az utolsó réteghez értem, mindössze akkor vettem észre. Ez egy levél, méghozzá Seth-től. Megint saját könnyeim nélkül sírtam, majd halk olvasásba kezdtem.

18. Fejezet - Félreértések kereszttüzében

Lassan közelebb lépett hozzám, finoman megcirógatta az állam. Kezei lágy melegséggel töltöttek fel. Szemei - mint már oly sokszor - megint fogva tartották az enyémeket. Szája csábos mosolyra húzódott. Tenyerei satuba fogták arcom két oldalát. Lassú érzékiséggel közelített ajkam felé. Megcsókolt. Hallottam szívének gyors ütemét. Olyan fenomenális érzéssel töltött el, mintha a sajátom is újra dobogni készülne. Mellkasom szorított, torkomban feszítő gombócot éreztem. Teste biztonságot adóan ölelt át. Kezeimet mellkasához szorítottam.
- Ne haragudj rám - suttogtam, s fejemet a vállára hajtottam.
- Nincs semmi baj - válaszolta - Csak nagyon féltettelek. - tette még hozzá.
- Nem hittem, hogy ez lesz belőle - feleltem, majd elhúzódtam tőle.
- Tudod, nem kell Leah-val foglalkoznod. Ezeket a tulajdonságait csak védelemként használja a sérelmek ellen – beszélte, Ezzel a hárpiát védve. Dühöm ismét felszökött, teljesen elszállt a romantikus hangulatom.
- Miért kell mindig őt védened? Most is ő kezdte a szurkálódást. Nem tehetek róla. - emeltem fel a hangom.
- Nem akartam, nyugi. De meg kell értened. - felelte. - Ő sokat jelent nekem. - szavai hatására elkapott a sírhatnék. A féltékenység méregként ette bele magát testem minden porcikájába.
- De... - próbáltam megszólalni, de egyszerűen képtelen voltam. Beszéde fejbe vágott, mint, akit a legnagyobb boldogsága után aláznak le teljesen a porig. A gombóc a torkomban már nem az izgalomtól volt. A méreg átjárta mindenem, szinte remegtem a dühömtől.
Magával húzott a közelben lévő fa törzséhez, majd leültetett rá. Térdemre hajtottam fejemet.
- Dawn, tudod Leah és köztem már eléggé különleges kapcsolat alakult ki az évek alatt. - folytatta, pedig tudtán kívül minden egyes szava szúrás volt, a már nem dobogó szívembe.
- Mióta az eszemet tudom, azóta segített nekem mindenben, igaz sokat veszekedtünk. De ki nem veszekszik? - kérdezte, majd egy gyermeteg kacagást hallatott. Még mindig nem tudtam megszólalni. A fejemben ugráló gondolatokat egyszerűen képtelen voltam értelmes szavakká és mondatokká formálni. De Seth folytatta.
- Mióta apu meghalt, Leah jelenti nekem mindenemet. Többet jelent mindennél a világon, hogy ő mellettem van - beszélte. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Könnyezni kezdtem. Felkeltem, elfordítottam fejem, ne lássa kósza könnyeimet. Egyetlen határozott mozdulattal töröltem le az arcomon lévő nedvességet. Gyűlöltem ezért az estéért. Azért, hogy ilyen érzéseim vannak vele kapcsolatban. Utáltam, hogy szeretem, hogy meghalok, ha a szemeibe nézek. Nem néztem rá. Az egyik mögötte lévő fán állapodott meg a szemem.
- Sajnálom - mondtam, majd vámpír gyorsasággal visszasiettem a házba.
- Dawn! - kiáltott utánam. Ha a szívemre hallgatok, visszafordulok és a karjaiba rohanok, hogy ne haragudjon rám a félténységemért és elmondom neki, hogy nem érdekel, hogy nem jelentek neki annyit, mint Leah, csak legyen a közelemben. De a józan eszemre figyelve inkább tovább rohantam, egészen a Cullen házba. Felrohantam a szobámba és az ágyamra vetettem magam. Könnyeim ismét előtörtek. Igen, az a piszkos kis bestia nyert. Jobb, mint én, de nem értem, hogy akkor Seth miért viselkedett így velem. Miért csókolt meg? Ha Leah valóban annyit jelent számára, mint ahogy mondta. Akkor miért csalta meg? A gondolat, hogy én voltam a szuka, akivel megcsalta, egyszerűen hányingert okozott. A fejem kóválygott, a vállamba ismét elviselhetetlen fájdalom hasított. A szemeim fájtak az elvesztett könnyektől. Az éjszaka nagyrészében zakatoltak a gondolataim. Reggel úgy néztem ki, mint egy zombi. Vámpír szépségem teljesen cserben hagyott. Halkan lesétáltam a nappaliba. Jasper és Alice a kanapén egymás karjaiban ülve néztek valami filmfélét a hatalmas tévén. Jazz egy pillanatra rám pillantott, majd visszafordulva a televízió felé sóhajtott egyet. Egész testemben éreztem a megnyugvást. Langyos bizsergéssel futott végig a fejemtől egészen a talpamig.
- Sziasztok! - mondtam egy kicsit oldottabban. A szomjúság égetni kezdte a torkomat, de nem kockáztathattam egy találkozást Seth-tel, tuti valahol az erdőben mászkál. Így a konyha felé vettem az irányt. Fogtam a hozzávalókat és készítettem magamnak néhány pirítóst, majd leültem az ebédlő asztalhoz és enni kezdtem. A bejárati ajtó kinyílt. Hallottam, hogy 2-en vagy talán hárman tódulnak be rajta.
- Sziasztok! - köszönt Jacob, majd meghallottam Bella és Edward hangját is.
- Jake! Nézd! - kiáltott Renesmee, amire elmosolyodtam.
- Nessie! - vihogott fel Jacob. Valószínűleg a tündérke mutatott neki valamit a képességével.
- Nem tudjátok, hol van Dawn? - kérdezte valaki. A gyomromban ismét megjelent a nyomasztó szorongás. Halkan felkeltem és a konyha ablak felé vettem az irányt. Nem akartam látni. Beszélni sem szeretnék vele. Egy ugrással vetettem ki magam a sűrű erdőbe. Villámgyors iramban futottam. Minél távolabb vagyok a háztól, annál jobban érzem magam biztonságban. Az erdő illata is nyugtató hatással volt rám. A futás után még könnyebbnek és felszabadultabbnak éreztem magam.
-Dawn! - hallottam a magas hangot mögöttem. Alice most nem a lágy és megértő barátnő hangjával köszönt. Dühös volt. Rám.
- Mióta futsz el a problémák elől? - kérdezte csilingelő hangon, már egy kicsit oldottabban.
- Sajnálom. Nem bírnám ki, ha látnom kellene - válaszoltam, majd közelebb léptem barátnőmhöz.
- De miért? Mi történt tegnap? - érdeklődött - Seth mindössze annyit mondott, hogy elfutottál.
- Igen, mert…nem akarok én lenni az akivel megcsalja Leah-t - mondtam, s védekezésképpen lehajtottam a fejem.
-Miről beszélsz? - értetlenkedett.
- Hát, hogy Seth velem csalja Leah-t - mondtam, majd fejemet rázva kíváncsian néztem Alice felé.
- De hát, ez nem így van. Honnan vetted ezt a butaságot? - folytatta, majd elmosolyodott.
- Miről beszélsz? - kérdeztem.
- Sethről és Leahról - válaszolta, majd ismét egy mosolyt küldött felém - Teljesen más a helyzet, mint ahogy te gondolod. - mondta.
- Miért? – tudakoltam.
- Ők testvérek - nevetett.
- Hogy? - még mindig értetlenkedtem.
- Seth és Leah Clearwater. Leah Seth nővére - fejezte be mondatát. A felismerés kegyetlenül ütött agyon. Mit tettem?