Utolsó fejezet!

Szia mindenkinek! Na, szóval a helyzet az, hogy ez volt az utolsó fejezet és hamarosan elkezdem a következő könyvet a címe: Gold Moon - Arany Hold. Ehhez a fejezethez a komment határ szintén 10 lesz és amint meglesz a megfelelő mennyiségű hozzászólás azonnal jön a következő fejezet. Remélem tetszett mindenkinek az első könyv és nem csalódtatok nagyon, hogy nem lett happy end ....:) szóval kérem a komikat és kezdem a második részt.
Sok puszika!Legyetek jók!
Kellemes olvasást!
Üdv.: Zsani alias Szozsa914

33. Fejezet – Nem dönthetsz nélkülem!

33. Fejezet – Nem dönthetsz nélkülem!
Mindenki engem bámult, ahogy behódolva figyeltem Caius önelégült mosolyát. Cullenék próbáltak olyan arcot vágni, mintha minden rendben lenne. Ahogy végig pillantottam a Volturi vezetőin, felfedeztem szemeikben a hátsó szándék gyökereit. Aro mosolyogva pásztázott végig rajtunk, Marcus unott arccal meredt maga elé, még Caius állta undorodó pillantásaim hadát.
A szél dühösen és vadul söpört el mindent, ami az útjába került. Az eget még mindig vastag és sötét felhők ostromolták, melyeknek hideg könnyei szorgalmasan hullottak márvány keménységű bőrünkre.
- Carlisle, barátom! Sajnálom, hogy ismét ilyen helyzetben kellett találkoznunk – felelte Aro, megbánással a családfő felé.
- Nos, mivel bizalmatlanságot igazolod, azzal, hogy nagyobb létszámú csoporttal jelentél meg, így azt gondolom, hogy felesleges bocsánatot kérned Aro – válaszolta kemény hangon.
- Nem, barátom ez nem így van. Még mindig reménykedem benne, hogy egyszer bebizonyíthatom bizalmam feléd – beszélte. Carlisle csupán bólintással válaszolt. Ajkai egyetlen vonallá préselődött, ahogy rápillantott régmúlt barátjára.
- Itt az idő távozni bátyáim! – vetette fel Marcus kelletlenül.
- Igen talán igazad van! – felelte ismét a vezető. Még egy pillantást vetettem Caius-ra. A szívem is bele sajdult gonosz és utálatos tekintetembe.
- Akkor barátaim, remélem még találkozunk – felelte Aro, mézes mázos hangon, majd felém fordult - mi pedig kedves Dawn holnap hamarosan látjuk egymást – bólintottam válaszul.
- Barátaim! Bízom benne, hogy nem feledtétek el, hogy ezen a területen mi nem vadászunk emberre – sóhajtotta a családfő.
- Igen, barátom – válaszolt fölényesen Aro. A csoport a vezetőkkel együtt megfordult, majd először lassú emberi léptekkel, majd pedig már vámpír gyorsasággal távoztak.
Anyu és apu közelebb léptek hozzám. Kezeiket vállamra helyezték.
Furának és elképzelhetetlennek tűnt, hogy újra itt vannak velem. Vajon miért jöttek vissza? Minek kellek ennyi év után nekik?
Össze voltam zavarodva. Nem értettem semmit.
- Akkor, azt hiszem, talán menjünk be – beszélte Carlisle, s közben egyik kezével a házra mutatott.
Lehajtott fejjel lépkedtem a nedves talajon egészen a bejárai ajtóig. Néha Alice-re pillantottam, aki még mindig kerülte szemeink találkozását. Nem tudtam mi tévő legyek. Fogalmam sem volt, hogyan lehet kezelni az efféle különös és meglepő eseményeket. Szemeimmel az erdő sötét árnyékait pásztáztam, néhány percnek ugyan el kellett telnie mire megtaláltam Seth-et. Hatalmas léptekkel közeledett felém. Arcán láttam a szenvedést.
Felé rohantam, majd forró karjai közé vetettem magam.
- Sajnálom – suttogtam mellkasába.
- Csss, nem kell beszélned – mondta halkan. Egyik kezével lágyan simogatni kezdte nedves hajam. Fentebb vonta államat, majd egy édes csókot lehelt ajkaimra. Ebben a pillanatban csak ő számított, elfelejtettem minden meglévő problémámat. Lágyan szorítottam magamhoz, ahogy száját az enyémre tapasztotta.
- Dawn! – szólalt meg a hang az ajtó irányából. Seth morgott egyet, majd suttogni kezdte.
- Este találkozunk? – kérdezte. Válaszul bólintottam, majd hátra fordultam a hang irányába.
- Gyere! – felelte Drake játszott szeretettel a hangjában.
- Megyek – feleltem kelletlenül. Fejemet lehajtottam, majd lépkedni kezdtem a ház felé. Hallottam farkasom lépteit az erdő vizes talaján.
Beléptem a házba, majd leültem a többiek mellé. Drake végig követett, de nem néztem rá. Nem tudtam mit is kellene mondanom. Képtelen voltam jó pofizni mindenkivel. Hirtelen elhatározásból felpattantam az kanapéról, majd megszólaltam.
- Felmegyek csomagolni – suttogtam magam elé, vigyázva arra, hogy nehogy elbőgjem magam.
- Helyes – válaszolta apu, majd elmosolyodva közelebb vont magához.
- Hiányoztál kicsim, sajnálok mindent – felelte, majd egy apró puszit nyomott arcomra.
- Te is nekem – válaszoltam hangtalanul.
Kifejtettem magam öleléséből, majd felsiettem a szobámba. Levetettem magam az ágyra. Emlékek, s gondolatok hada kezdte ostromolni agyam.
Eszembe jutott, Alice boldogságtól ragyogó arca, ahogy Emmett megölelt, miután hazajöttem és huginak szólított. Amikor Esme és Carlisle mosolyogva fogadtak be családjukba, amikor Nessie-vel várat építettünk La Push-ban. Kedvtelenül lépkedtem a szekrényemhez. Vontatott mozdulatokkal kezdtem szedelőzködni. Hátrafordultam, ahogy valaki halkan kopogni kezdett az ajtómon.
- Igen? – ejtettem ki a szavakat boldogtalanul. Alice jött, arcán még mindig láttam a kínt, amit legbelül átélt. Halkan közelebb sétált hozzám, majd magához vont. Apró testével édesen markolta vállaimat.
- Nem hittem volna – mondtam.
- Én tudtam.
- Nagyon fogsz hiányozni.
- Te is nekünk – felelte.
- Tudom.
Hangomban ismét megszólalt a lemondás halk dallama. Sajnálom, hogy itt kell hagynom őket. Annyi boldog pillanatot kaptam tőlük.
Elengedett. Némán az asztalhoz sétált, kezébe vett egy tollat, majd tökéletes vonalakkal írni kezdett, majd kezembe nyomta a papírt.
Most nem tehetünk semmit, el kell menned velük. Ha bármi baj van, Londonban találkozunk.
Bólintottam.
- Szeretlek – szólalt meg ismét halk dallamos hangon.
- Én is – feleltem, majd a kezemben lévő fecnit a zsebembe csúsztattam.
- Most megyek.
- Rendben – beszéltem.
Egy mosolyt küldött felém, majd megfordulva elhagyta a szobát. Az ajtó nyitva maradt, majd Drake sétált be rajta.
- Szia! – mondta jót derülve reakciómon.
- Hello – sóhajtottam felé.
- Nem gondoltam volna, hogy egy kutyával jársz – beszélte cinikusan.
- Tudod Drake, ez igazán sértő, hisz ha úgy vesszük bennem is vagy kutya vér – a kutya szót erősen megnyomtam.
- De te más vagy – érvelt.
- Jajj, ne kezd – feleltem.
- Mit ne kezdjek?
- Hát ezt az egész „ujjaim köré csavarlak a mézes mázos hangommal és úriemberi viselkedésemmel” dolgot – mondtam.
- Én nem teszek ilyesmit – beszélte fennhangon, majd kisimítva öltönyét, majd leült az ágy szélére – Tudod Dawn olyan más volt nélküled az élet Volterrában – próbálkozott a társalgással.
- Gondolom – vágtam egy fintort felé, s közben folytattam a pakolászást.
- Pedig ez így van – helyeselt.
- Biztos nem volt olyan, aki ment volna utánad. Igaz? – elmosolyodtam a gondolatra, ahogy visszaemlékeztem az akkori önmagamra. Milyen kis butus voltam. Egy kislány.
- Nem erről szó sincs – egy csöpögős féloldalas mosoly jelent meg ajkain – Te hiányoztál!
- Szerintem ezt most fejezzük be – kipréseltem tüdőmből egy hatalmas adag levegőt.
- De mit? – értetlenkedett, majd közelebb sétált hozzám.
- Hát, ezt az egészet – megráztam a fejem.
- Igazat beszélek. Valóban hiányoztál – ejtette ki újra ezeket a szavakat.
- Viszont nekem te nem hiányoztál. Sőt örültem, hogy nem kell látnom téged.
- Na, de azért lehetne finomabban is – egyik kezével megérintette ujjaim. Valami fura érzés kapott el. Mintha nem tudtam volna irányítani a testem.
- Tényleg hiányoztál – ujjaival még mindig hűvös bőrömet simogatta.
- Mondtam már, hogy te nekem nem – megráztam fejem, hogy elhessegessem azt a fura érzést, ami beette magát a testembe – Egyáltalán minek jöttél ide? – kérdeztem.
- Mert szükségem van rád – beszélte, s közben egyik kezét a derekamra a másikat, pedig a tarkómra helyezte.
- Kérlek, Drake! Ne csináld ezt! – suttogtam, az érzés nem csitult. Nem tudtam ellene mit tenni. Még a hideg is kirázott minden egyes érintésétől.
- Mit ne? – közelebb hajolt, majd ajkaival egy erőszakos csókot préselt ajkaimra. A gyomrom megfeszült, ahogy belegondoltam mit tesz velem. Megpróbáltam elhúzódni, de nem tudtam. A testem nem engedte, mintha a lábaim gyökeret eresztettek volna a talaj minden szegletébe.
- Kérlek – suttogtam elhajolva, de nem hagyta, ajkaimat ismét az övéire kényszerítette.
Hallottam, ahogy az ajtó kinyílik, de nem tudtam odafordulni, nem hagyta.
Egy halk morgást hallottam, majd egy fájdalmasnál is fájdalmasabb sóhajtást. Drake a bejárat felé fordult. Így végre én is láthattam azt, aki bejött.
Seth keserves pillantását sosem fogom tudni kitörölni elmémből. Félrelöktem Drake fagyos és kemény kezeit, majd farkasom után vetettem magam. De gyorsabb volt.
Mire feleszméltem már nem volt a házban. Futottam, ahogy csak tudtam.
- Dawn! Várj! – kiáltotta utánam.
- Ezt direkt csináltad? – üvöltöttem felé.
- Mit? – még mindig értetlenkedett.
- Könyörgöm Drake, ne játszd a hülyét! – közelebb mentem hozzá – Mit keresel itt? Miért kell tönkre tenned mindent? Nem elég annyi, hogy veletek megyek, még azt is meg kell bántanom, egy ilyen faragatlan fickó miatt mint te? Komolyan, hogy lehetsz ennyire önző?
- Sajnálom – lehajtotta fejét, majd sóhajtott egyet.
- Most pedig, ha utánam mersz jönni, az életben nem állok veled szóba. Megértetted? – ordítottam egészen az arcába.
- Igen – felelte, majd megfordult és a ház felé sietett.
Újra szaladni kezdtem egészen La Pushig. Elsőként elmentem a partra, de nem találtam.
- Seth? – kiáltottam, amint visszaértem az erdő nyugtalanító magányába.
Nem válaszolt senki. Fogalmam sincs hol lehet. Talán Dylan. Esztelen rohanásba kezdtem. Nem emlékeztem merre is van pontosan a ház, de végül sikerült eltalálnom oda. Már sötétedett, de a házban nem láttam mozgást.
- Próba szerencse – gondoltam magamban. Meg kell találnom Seth-et. El kell neki magyaráznom, hogy én nem akartam azt a csókot. Hogy nekem ő kell és senki más.
Hangos levegőt vettem, majd bátran bekopogtam.
- Igen? – nyitotta ki az ajtót Dylan. Arcán láttam, hogy mindent tud.
- Hol van? – kérdeztem.
- Nem tudom – felelte ellenségeskedéssel a hangjában.
- Kérlek – esdekeltem.
- Nem – beszélte – kérte, hogy ne mondjam meg.
- Nagyon kérlek – még mindig könyörögtem.
- Hát jól van – sóhajtotta – a faháznál – beszélte.
- Köszönöm – suttogtam, majd el sem köszönve rohanni kezdtem a fa felé.
Megláttam sugárzóan barna bőrét, ahogy a körbe-körbe sétál a fa körül.
- Seth – ejtettem ki szavaimat.
- A fenébe – káromkodott.
- Kérlek! Hallgass meg! – mondtam.
- Nem – mondta.
- Nem én akartam. Nem tudtam mit tenni – magyarázkodtam – Ezt akarta elérni! Kérlek! Hidd el! Nekem csak te kellesz! Én csak téged akarlak!
- Akkor ne csináld – felelte kínnal a hangjában.
- Nem tehetem – a szó végére elhalkultam. Szemeim könnyel teltek meg.
- Értem – vágott egy fájdalmas grimaszt.
- Nem, nem miattad. Hidd el! Seth kérlek!
- Sajnálom – ejtette ki szívembe maró szavait. Bőgni kezdtem. Keserves nyögésekkel. Hátat fordítottam neki, hogy ne lássa nedves arcom. Nem akartam ezt. Nekem ő a legfontosabb és most kidobott. Eldobott magától nem kellek neki. És ez is az én hibám. Nem kellett volna szóba állnom Drake-kel.
Vállaim fájó rázkódásba kezdtek. Erőt vettem magamon, majd újra felé fordultam.
- Tudod, sosem gondoltam volna, hogy visszakaphatom az igazi családom. A tudat, hogy egész életembe úgy nőttem fel, hogy nem volt senki mellettem elkeserítő volt. És most végre újra láthattam őket. Nehéz életem volt nélkülük, de ezért sosem panaszkodtam. Se neked, se másnak. Érezted te valaha ezt a fájdalmat?
Ismét elfordultam, ahogy szemeim megint könnyekkel teltek meg. Elindultam. Lassú emberi tempóban.
- Nem! Nem dönthetsz nélkülem arról, hogy elmész! Mert ha elmész elveszítelek, és én tudom hogy mit akarok – ejtette ki szavait.
Nem tudtam megszólalni. Még mindig háttal álltam neki.
- Dawn! Én szeretlek! – beszélte. Megfordultam. Majd közelebb sétáltam hozzá.
- Én is szeretlek – mondtam ki szavaimat, s forró mellkasára emeltem kezeimet. Egy édes és lágy csókot nyomtam ajkaira. Elhúzódtam tőle.
- De meg kell értened. Velük kell mennem – suttogtam.
Kezei erőtlenül zuhantak le testemről.
- Sajnálom – feleltem, majd ismét eleredő könnyeimmel együtt, halk léptekkel elindultam, hogy új életet kezdjek azok nélkül, akiket valójában szeretek.

32. Fejezet - Felismerés

Egész nap olyan érzésem volt, mintha mindenki kerülne. Mindig volt olyan, aki nem tartózkodott otthon, a fiúk általában együtt voltak. Megértem, hogy nem volt idejük velem foglalkozni, de azért bevonhattak volna a tervek készítésébe, ha már ennyi gondot okoztam. Seth egész nap nem jött el. Ugyan üzent Embryvel, hogy hiányzom neki, de ez sem sokat segített. Órákon keresztül nem szólt hozzám senki. Talán azt hitték, hogy gondolkozni akarok, pedig most lenne rájuk a legnagyobb szükségem. Teljes mértékben kijelenthetem, hogy nem jó, ha valaki egyedül van és van ideje gondolkodni. Vagy százezerszer átrágtam magam azon, hogy vajon, mit is akarhat tőlem a Volturi. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy Caius, még mindig vissza akar szerezni. Mi van ha még mindig csak azért kellek neki, hogy gyilkoljak? Azért, hogy legyen egy olyan csatlósa, akit, ha megkér, akkor megöl neki néhány alakváltót. Csak az a baj, hogy ezzel már elkésett. Teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy sehogy sem tudna rávenni engem arra, hogy vele menjek, vagy hogy teljesítsek neki bármilyen parancsot.
Délután kettő fele járt az idő, kimentem a teraszra, hogy megnyugodjak egy kicsit. Az égen még mindig sötét és vastag felhők sorakoztak. Mintha éppen háborúzni készülnének. Ugyan az eső még mindig nem esett reggel óta, de biztos voltam benne, hogy hamarosan elerednek könnyei. A szél egyre vadabbul fújt, fájdalmas csapásokat mérve a fák sötétzöld leveleire.
- Szia! – suttogott Rose mögöttem, majd helyet foglalt mellettem a lépcső egyik fokán.
- Szia – mondtam én is, majd egy bátorító mosolyt küldtem felé.
- Hogy vagy? – kérdezte, rám pillantva.
- Köszönöm, elvagyok. Csak még mindig nem hiszem el, hogy miért nem dobtok ki a fenébe, annak ellenére, hogy ennyi szerencsétlenséget kaptatok tőlem – válaszoltam, majd megrántottam a fejem.
- Nyugodj meg Dawn! – mondta lágy hangon – Tudod, itt senki sem tökéletes, mindenki hibázott már életében – folytatta.
- De lassacskán én tartom a csúcsot – vágtam egy fintort.
- Na ne nevettess már! – mondta.
- Jól van – nyugtáztam magamban kérését.
- Nem tudod, hogy miért kerül engem mindenki? – néztem rá.
- Kerülnek? – nézett felém – Én nem vettem észre – hazudta. Láttam a szemeiben a gyötrő füllentés tudatát. Ó, Rosalie! Bár tudnád, hogy meglátszik rajtad, hogy hazudsz. De nem baj, még ezt is elviselem, csak szeressetek.
- Biztos rosszul láttam – folytattam én is a lódítást.
- Igen – rázta fejét.
- Szóval beszéltetek Esme-vel? – kérdeztem érdeklődve.
- Nem még – rázta meg a fejét – valószínűleg még mindig a repülőn ülnek – mondta.
- Értem. Alice, még nem ért haza? – tudakoltam.
- Nem hinném, de ha jól hallom, akkor mindjárt itt lesz – felelte mosolyogva.
- Köszi – visszamosolyogtam. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal. Már olvastam, járkáltam, ettem, még vadászni is megpróbáltam. Ez így nem mehet tovább. Beszélnem kell Alice-el.
Most már én is hallottam, az érkező kocsi hangot. A motor szépen, dorombolva állt le a ház előtt. Felpattantam Rose mellől, majd Alice-hez siettem.
- Szia! – nyitottam ki a kocsiajtót.
- Szia – válaszolta, ahogy rám nézett. Szemeiben, mintha nem is tudom, mit láttam volna. Olyan volt, mintha a harag, a kétely, a félelem és a féltés együttesének tükröződése. Egyből megsajnáltam, ahogy szomorkásan megállt velem szemben.
- Hogy vagy? – kérdeztem.
- Jól – mondta játszott mosollyal az arcán.
- Ó, Alice kérlek! Annyira szeretlek! Nem akarom, hogy így viselkedj velem. Azt akarom, hogy felejts el mindent, és ne haragudj rám, amiért bajba kevertem a családod – tört elő belőlem. Lehajtottam a fejem, majd ismét sírva fakadtam. Csak ez lehet a baja. Félti a szüleit, a szerelmét és a testvéreit. Talán ezért haragszik rám.
- Jaj, mondtam már, hogy nem haragszom rád! Csak féltelek, kis butus – kezeit széttárva ölelte át apró testével az enyémet.
- Tudod mit Alice, ha most ezt túlélem, esküszöm, hogy soha, de soha többé nem okozok neked problémát. Mindig jó testvéred leszek és soha nem bántalak – beszéltem könyörögve.
- Na, gyere menjünk be – húzta arrébb reszkető vállaim – Drága pici kishúgom, hogy is mondhatsz ilyen butaságokat. Nagyon fontos vagy nekem. Hidd el, hogy én nem haragszom rád, sőt ebben a családban senki – ejtette ki a szavakat.
Az idő sajnos eszeveszett gyorsasággal röpült miután Alice, hazajött. Az egyik pillanatban még csak három óra volt a másikban, pedig már hat.
Megint csöndbe burkolózva hallgattunk. Mindenki jelen volt a nappaliban. A farkasok is hamar szállingózni kezdtek a Cullen ház felé. Néma csendben vártuk, hogy megérkezzenek a hívatlan vendégek.
Seth lépett be az ajtón. Egy halk köszönéssel üdvözölt mindenkit, majd közelebb sétált a kanapé azon feléhez, ahol én foglaltam helyet. Lágyan átkarolt forró testével, majd egy leheletnyi csókot nyomott ajkaimra.
- Azt hiszem én körül nézek – beszélte Emmett türelmetlenül.
- Rendben, de ha látsz valamit, azonnal gyere vissza szólni – egyezett bele Carlisle.
- Hogy vagy? – kérdezte farkasom a fülembe suttogva.
- Köszönöm – válaszoltam gyorsan, majd megszorítottam hatalmas kezeit. Ismét némaság következett. Senki nem tudott mit mondani. Körülbelül 10 perc telhetett el, mikor Edward megszólalt.
- Itt vannak – suttogta, majd tekintete körbejárt mindenkin, végül Carlisle-on nyugodott meg. Ebben a pillanatban ért vissza Emmett is.
- Megérkeztek – csörtetett be az ajtón.
- Menjünk! – mondta Carlisle.
- Kezdjünk bele – vigyorgott Emmett ismét. Megszorítottam Seth forró kezeit. Magamhoz húztam, majd egy lágy és édes csókot leheltem száraz ajkaira.
- Vigyázz magadra – suttogta felém.
- Te is! – válaszoltam, majd ismét egy puszit nyomtam a szájára.
Követtem a többieket, mindenki emberi lassúsággal haladt a találkozó helyszínére. A hideg szellő lassan járta át mindenem. Álltam a mezőn, pontosan ott, ahol először találkoztam a Cullen családdal. Egymástól néhány méter távolsággal helyezkedtünk el. Mögöttünk szépen sorjában az erdő irányából, halk morgások közepette jelentek meg a falka tagjai. Itt volt szinte mindenki. Seth-re pillantottam. Figyeltem, ahogy a szellő játszadozik világos bundájával. Egy mosolyt küldtem felé, majd visszafordultam az érkező csoport felé.
Hamarosan már én is láttam mindenkit. Valóban, nagyjából tizenöt vámpír közeledett felénk. Élükön a három vezetővel, Aro-val, Caius-al és Marcus-al. Közvetlen mellettük, Jane és Alec. Szemeim tovább kalandoztak a jelenlévőkön. Mindegyikük feketés piros, csuklyás köpenyt viselt. A többiek arcát viszont nem láttam jól. Nem ismertem fel egyiküket sem.
Közelebb jöttek.
- Szóval láttátok érkezésünk – szólalt meg Aro, egyenesen Carlisle szemeibe nézve.
- Mint mindig barátom – egyetlen vámpírgyors mozdulattal jelent meg a vezér előtt. Felé nyújtotta márvány kezeit. Aro elfogadta a kézfogást, egy mosollyal az arcán.
A gyűlölet mélyen fellángolt bennem, ahogy megláttam Caius önelégült pillantását.
- Üdvözöllek barátom – Aro egyik kezével megölelte Carlisle-t.
- Minek köszönhetjük látogatásotokat? – kérdezte a családfő.
- Valójában Caius jött el valakiért, aki igazán fontos a számára – itt Aro ránézett társára, aki még mindig kárörvendő mosollyal az arcán lépett Carlisle mellé.
- Üdvözöllek – mondta, majd folytatta – Én azt a személyt keresem, aki nem olyan rég megszökött tőlem – most már vigyorgott.
A düh enni kezdett belülről. Fel tudtam volna robbanni, kitörni készülő érzelmeimtől. Egy újabb pillantást vetett rám.
- Nem akarsz hazajönni a családodhoz igaz? – kérdezte ezúttal felém fordulva.
- Nekem ők a családom – mutattam körbe.
- Nem, ez nem igaz – felelte - Ha jól tudom, akkor te tévedsz – mondta, teljes nyugodtsággal a hangjában.
- Miért? – kérdeztem vissza mézes-mázas hangon.
- Ezért! – vámpírgyorsasággal odafutott az egyik csuklyáshoz, majd lerántotta róla a leplet. A férfi, könyörgéssel a szemében nézett rám.
Sírva fakadtam, ahogy a felismerés végig cikázott a testemen.
- Apu – suttogtam halk, elcsukló hangon. Egyetlen lépést tettem előre. Egyik kezemet kinyújtottam felé.
- Mi történet veled Dawn? Meg sem öleled édesapád? Hol van a jó modor, amit tanítottam neked? – nézett rám önelégült fejjel Caius. Végig pillantottam Cullenéken. Mindenki arcán ott volt a meglepődöttség és a felismerés könyörtelen ábrázata, kivéve Alice-en.
Hát ezért nem volt otthon egész nap. Tudta, hogy ez lesz. Tudta! És nem szólt nekem!
Közeledni kezdtem apu felé. Aki szintén néhány lépést tett irányomba. Vállaim remegni kezdtek, ahogy könnyek nélkül, sírva rohantam édesapám karjaiba.
Hatalmas erővel fúródtam, kemény mellkasába. Már nem értek semmit. Én mind végig azt hittem, hogy apu halott. Akkor miért kellett nélküle felnőnöm?
- Apu – suttogtam márvány testébe. Gyengéden végig simított hullámos hajamon.
- Pont, olyan, mint az anyja, nem? – kérdezte Caius, majd egy újabb személy mellé lépett, akiről szintén lerántotta a csuklyát.
- Szervusz kicsim – motyogta a vörös hajú fiatal nő – Már meg sem ismersz? – nézett felém.
- Nem értem – ráztam a fejem értetlenül – ki ő? – néztem először Caiusra, majd apára.
- Édesanyád – suttogta a fülembe apu.
- Mi? Ez teljességgel lehetetlen. Meghaltatok! – húzódtam el apától is.
- Nem kicsim – jött közelebb a nő. Megláttam a medált, amit még nekem akart adni, mielőtt meghalt volna, néhány lépést tettem felé, majd kezeimmel finoman megérintettem a nyakláncot. Egyetlen könnyed mozdulattal kapcsolta ki, majd adta a kezembe.
- Nyisd ki! – mondta, majd elmosolyodott. Némán kinyitottam az apró kör alakú medált, melybe egy fénykép volt elhelyezve. Az egyik oldalon apu, mellette anyu, majd előttük egy mosolygós három éves kislányt láttam.
- Ez lehetetlen...
- Miért olyan lehetetlen? – kérdezte Caius.
- Hát, mert azt mondtad, hogy meghaltak.
- Hazudtam – nevette el magát. Nem tudtam mit is kellene éreznem. Nem voltam már semmiben sem biztos. Végre visszakaphatom a saját családom, mikor annyi év elkeseredés után találtam magamnak egyet. Cullenéket nagyon szeretem, és rengeteg jóságot és szeretet kaptam tőlük ennyi idő alatt, de mégsem ők az igazi családom.
- Apu! Mit tegyek? – kérdeztem suttogva, elcsukló hangon.
- Gyere haza velünk! – válaszolta – Otthon mindent megbeszélünk – folytatta.
- De miért pont most? – kérdeztem.
- Otthon mindent megbeszélünk – mondta ismét.
- Rendben – feleltem halkan.
- Köszönj el nyugodtan mindenkitől, akitől szeretnél, és holnap hazamegyünk, rendben? – érdeklődte először rám, majd Carlisle-ra pillantva, aki egy bólintással jelezte beleegyezését.
- Hát, akkor mi lassan megyünk is – felelte Aro mosolyogva.
- Várj még barátom! – szólalt meg ismét Caius – Hoztam még valakit – mondta, majd rám pillantott egy nyertes vigyorral ajkain.
- Drake! – kiáltotta. A fiú leemelte fejéről a csuklyát, majd felém közeledve átkarolt.
- Szia Dawn! – kifejtettem magam erős szorításából, majd elhúzódtam. Seth-re pillantottam, aki egy halk morgással, a földet kezdte kapargatni mancsaival.
- Sajnálom – suttogtam kínnal teli hangon felé.
- Annyira hiányoztál, kislány – mondta egy mosollyal az ajkain, majd egyik kezével végig simított arcomon.
- Most már mehetünk? – türelmetlenkedett Marcus – Nem értem minek kellettünk ennyien – Caius egy rosszalló pillantást vetett felé, majd folytatta.
- Nos Dawn, mi most elmegyünk vissza Volterrába, de édesapád és édesanyád illetve, talán ha jól sejtem Drake is itt marad veled. Persze, ha nem lesznek terhetekre Carlisle barátom – nézett a családfőre ezúttal. Carlisle megköszörülte torkát, majd belekezdett.
- Nem persze – felelte hangjában mérhetetlen udvariassággal.
- Akkor még pont hazaérhetünk a vacsorára – mondta Marcus.
- Igaz barátom – csapkodta meg a hátát Aro.

Felhívás a 9. fejezetről!!!!

Szia mindenkinek! Amint láthatjátok felraktam a 9. fejezet átiratát. Remélem tetszeni fog mindenkinek! (A 9. fejezet átiratát megtalálhatjátok ide kattintva!
Várom a kommenteket, kellemes olvasást! Legyetek jók!
Üdv.: Zsani alias Szozsa914

DÍJ!!!:)

Szia mindenkinek! Szóval kaptam egy újabb díjat(L). Imádlak titeket! Siessetek a komikkal, ha van időtök, mert akkor már jön is a következő fejezet!!

1. Tedd ki a blogodra!
2. Írd ki a nevét annak, akitől kaptad!
3. Írd le ki az a 6-7 ember akinek tovább küldöd.
4. Válaszolj az alábbi kérdésekre!

2. Köszönöm a díjat Elenának! Nagyon hálás vagyok érte! Köszike szépen még 1x! Kiraktam a linked is(L)!!

3. Mindenki akinek már küldtem díjat, és aki tudja, hogy nagyon szeretem az írásait annak küldöm, de egy-két embert azért kiemelnék:

-Joinnak, akit nagyon nagyon imádok(L): (Katt tovább a blogjára=>itt)

-Didonak, akit szintén nagyon szeretek és szerintem ő is csodálatosan ír: ( Katt tovább a blogjára=>itt)

- Dzsenninek, aki most nagyon hiányzik nekem, hisz régen beszéltünk...mert nem sok időm van..(L) (Katt tovább a blogjára=>itt)

4. Mi/Melyik a kedvenc...

-italod: rostos eperlé(L)

-kajád: párizsi(L) :D

-állatod: kutya(L)

-színed: az alma zöld keverve a sötét lilával sztem tökre összeillenek (ilyen színű a szobám is.)

-édességed: A csokoládé! Imádom minden mennyiségben...sokszor már nem is érzek más ízt csak az édeset...XDD

-zene stílusod: mindenevő vagyok...:)

-énekesed: Robert Pattinson

-énekesnőd: Celica Westbrook

-színészed: A Twilight összes férfi szereplője. :)

-színésznőd: A Twilight összes női szereplője.:)
-blogod: Az összes, akinek megemlítettem a nevét a blogomban, vagy a bloglistában vagy bárhogy.

Köszönöm tényleg még 1x!!!

Felhívás a 8. fejezetről!!!

Szia mindenkinek! Hát ma nem volt a legjobb napom így úgy gondoltam, hogy hát ha ti nektek egy kis örömöt tudnék szerezni azzal, hogy felrakok egy újabb átírt részt..szóval olvassátok az aloldalon a 8. fejezet átiratát. (A 8. Fejezetet megtalálhatjátok ide kattintva!
Sok puszi! Kellemes olvasást! Legyetek jók!
Üdv.: Zsani alias Szozsa914

31. Fejezet – Sajnálom!

Eszeveszettül rohantam a Cullen ház felé. Már az erdő vége felé jártam, mikor két hatalmas farkas jelent meg mellettem. Lihegve próbálták tartani aggódó tempómat. Egy gyors pillantást vetettem rájuk. Bólintással jeleztem hálámat. Egyetlen szökkenéssel ugrottam át a folyót, majd szinte meg sem érezve az érkezést tovább rohantam, majd az ajtó kilincsét lenyomva berontottam a nappaliba.
Ott ültek körbe, mind rám meredve. Alice maga elé bámult, mintha nem is köztünk lenne, mintha egy másik világ hatalma átvette volna az uralmat egész lénye felett. Rámeredtem fekete, ködös szemeire.
- Mi történt? – kérdeztem ideges hangon. Valójában nem ideges voltam, csupán féltem. Rettegtem attól, hogy elveszítem a családomat, a barátaimat, azokat akiket szeretek, akikért az életemet is odaadnám.
- Látomása volt – beszélte Edward zaklatottan.
- És? – kérdeztem még mindig rettegve.
Alice rám emelte feketén csillogó szemeit, majd ezúttal ő szólalt meg.
- A Volturi közeledik – beszélte – Holnap estére várható érkezésük – úgy beszélt, mintha teljesen kicserélték volna. Hangja tele volt fájdalommal, rettegéssel és szörnyülködéssel. Vállai gyors és apró remegésbe kezdtek. Odarohantam hozzá, majd átöleltem. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Jacob, Seth és Dylan. Némán leültek a kanapé egyik részére. Sóhajtottam egyet, majd belekezdtem.
- Nem lesz baj – nyugtattam Alice-t – Majd én elintézem. Ne aggódj! Senkinek nem fog baja esni – ejtettem ki kínnal teli szavaim – Senkinek sem a családból. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha történne veletek valami.
- De veled mi lesz? – nézett rám Alice.
- Nem tudom, de szavamat adom, hogy nem engedem őket közel hozzátok – győzködtem inkább magam, mint őket.
- Ez felesleges – legyintett Emmett – úgy is ott lennénk melletted és adnánk a pofájuknak – csapott a tenyerébe.
- De-de – dadogtam.
- Nincs de-de! – emelte fel a hangját – Nem lesz baj – mondta.
- És ha elmennél, addig, amíg itt vannak? – kérdezett közbe Jacob, ezzel beleszólva a beszélgetésbe.
- Felesleges lenne – kezdett bele ezúttal Jasper – ha akarják így is, úgy is megtalálnák. Ráadásul abban az esetben, ha elbújna előlük, és ott találnának rá, akkor meg egyedül lenne és nem tudnánk neki segíteni.
- Nem, ez szerintem sem jó ötlet, mert akkor is idejönnek és csak még jobban rátok hoznám a bajt, így legalább még megpróbálhatok valamit tenni ellenük – mondtam, még mindig Alice-t karolva.
- Mindenféleképpen itt maradsz velünk – ejtette ki szavait Carlisle, apai gyengédséggel.
- Hányan jönnek? – kérdezett ismét Jacob – Ugye nem annyian, mint a múltkor. Már nem mintha nem számíthatnátok a segítségünkre, de azért nem lenne jó, ha tömegesen jelennének meg ismét a vérszívók – beszélte.
- Most kevesebben – mondta Edward.
- Körülbelül úgy 15-en – ejtette ki szavait Alice karjaim közül.
- És ismerted őket? – kérdeztem ezúttal én is.
- Hát szóval – kezdett bele – a három vezető Jane és Alec biztos – mondta – De a többit nem ismertem – megrázta fejét, majd sóhajtott egyet.
- Értem – feleltem.
- És akkor most mi lesz? – kérdezett most már Seth is.
- Az már biztos, hogy Dawn itt marad – válaszolt Esme.
- És az is, hogy mi mellette leszünk, bármi is történik – beszélte Bella.
- De Nessie-t, jobb lenne távol tartani – szólalt meg Edward is.
- Majd én elviszem valahová, rendben? – ajánlotta fel Jacob, majd rápillantott az egyik ideiglenesen felállított kiságyra, amiben Renesmée édesesen, aprókat szuszogva aludt. Edward egy bólintást vetett Jake felé, majd újra rám emelte tekintetét.
- Nem tudod, hogy miért kereshetnek? – kérdezte.
- Fogalmam sincs, már évekkel ezelőtt megszöktem tőlük – válaszoltam, s zavaromban lehajtottam fejem – Eddig nem kerestek. Az elején, azért váltogattam a lakóhelyem, de aztán felhagytak a követésemmel – válaszoltam.
- Egészen a múlt alkalomig, amit Alice is látott – szólalt meg Jasper.
Úristen! Igazuk van! Hisz én vezettem el őket ide. Ha én nem jövök, és nem vezetem el ide őket, akkor most élhetnék a nyugodt, kis megszokott életüket. Én vagyok a hibás, ezen már nem lehet változtatni.
Egy bajkeverő vagyok, egy kolonc mindenki nyakán. Caius is megmondta, sőt eddig is mindenki szembesített vele, de Cullen-ék nem, erre én rájuk hozom a bajt. Tessék Dawn! Jól megcsináltad! Büszke lehetsz magadra, az egyetlen család, aki hajlandó volt, testvérként és gyerekként kezelni, erre ezt is elrontod.
- Rendben van, most már tudjuk, hogy miről van szó. Itt vagyunk mi neked Dawn ne izgulj, nem lesz gond, főleg ha most is segítenek a farkasok – beszélte Carlisle – Amint felkel Nessie, Jacob elviszi Dél-Amerikába Nahuel barátunkhoz. Nos, azt hiszem ennyi.
- Nem lenne jobb, ha valaki elkísérné Jacobot? – kérdezte Esme – Én szívesen elkísérem, de ha úgy gondoljátok, hogy itt van rám szükség, akkor nem megyek – válaszolta.
- Rendben, akkor te elkíséred – bólintott rá a családfő.
- Seth, Dylan! Ti menjetek haza, aludjátok ki magatokat és szóljatok a többieknek is, hogy készüljenek fel. Én beszélek Sam-el, hogy figyeljen rátok holnap – mondta komoly, parancsoló hangon az alfa.
- De – kezdett bele farkasom.
- Seth! Nincs de! Most menned kell, köszönjetek el, majd később beszéltek – utasította Jacob. Farkasom egy édes és sajnálkozó pillantást vetett rám. Egy végtelen másodpercig egymásra meredtünk. Szemeiben láttam a félelmet és a haragot is.
- Menj csak! Én megleszek – hitegettem magam.
- Rendben – bólintással jelezte, hogy megértette, majd feltápászkodott a puha kanapéról. Elengedtem egy pillanatra Alice karjait, majd Seth elé sétáltam. Egy édes és gyengéd csókot leheltem ajkaira.
- Holnap találkozunk! Szép álmokat! – suttogtam fülébe.
- Neked is! – még egy utolsó puszit nyomott homlokomra, majd követve az alfa utasításait, Dylan-el együtt elindult vissza a rezervátumba.
- Hamarosan itt leszek – beszélte Jacob, Esme felé, majd ő is kirobogott a házból.
- Sajnálom, hogy ennyi bajt hozok a fejetekre – nyögtem ki, ahogy visszatértem Alice karjaiba.
- Ugyan már, mintha amúgy nem lenne elég bajjal teli élete egy vámpírnak – legyintett Emmett.
- Ez az! Nehogy már magadat hibáztasd – felelte Jasper, aki egy kisebb nyugalmi hullámot küldött felém.
- Köszönöm – mondtam hangtalanul, majd megpusziltam a karjaimban elhelyezkedő Alice, kemény, de mégis puha arcát.
- Ne izgulj, kicsi Alice. Nagyon sajnálom. Tudom, hogy ezzel nem oldhatok meg semmit, de nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy utálsz azért, mert ennyi bajt hoztam magammal – most az én vállam kezdett aprókat rezzeni, ahogy könnyek nélkül sírtam. Vámpír énem egyik mellékhatása, hogy amikor szükség lenne könnyekre, akkor nincsenek. Pedig most jól esne egy kis sírás.
- Annyira buta vagy! – csattant fel Alice mellettem – Hiszen én miattad aggódom – felelte hangjában annyi kínnal, hogy még én is megremegtem tőle.
- Sajnálom! – ismét lehajtottam fejemet.
***
Másnap reggel a szobámban ébredtem. Megint sikerült kifáradnom annyira, hogy valószínűleg ültő helyemben aludtam el. Az idő ismét felhős volt, olyan hatást keltett, mintha mindenki gyászolna valamit.
Egy pillanatra már el is felejtettem, mi történt tegnap, de most újra eszembe jutott. Egy halk sóhaj hagyta el szétnyíló ajkaim.
Nem tudnám sosem feldolgozni, sem megbocsátani, ha bárkinek is baja esne ma este. Nem tudom elhinni egyszerűen, hogy lehetek ennyire szerencsétlen. Hogy akaszthatom mindenkinek a nyakába az elviselhetetlen gondjaimat. Tényleg csak hátráltatok mindenkit!
Halk léptekkel indultam a szekrény felé, hogy valami tiszta ruhát vegyek magamra. A házat mindvégig néma csend borította. Mindenki és minden zajtalan hangtalanságba burkolózott. Jacob és Esme már nem voltak itthon, miután lementem a nappaliba, tehát valószínűleg már a kicsi Nessie-t viszik, ahhoz a Nahuel nevű férfihez.
Bementem a konyhába, a fiúk, mind valami lap fölé hajolva beszélgettek, addig, míg észre nem vették jelenlétem.
- Szia hugi! – üdvözölt Emmett, érthetetlen jókedvűséggel.
- Sziasztok – köszöntem vissza, majd a hűtőhöz gyalogoltam. Kivettem egy doboz narancslevet, majd egy pohárba öntöttem. Kortyolgatni kezdtem az édes italt. Kipillantottam az ablakon. A szél lágyan játszadozott a fák leveleivel, ugyan még nem esett az eső, de már nem kellett sok ahhoz, hogy a felhők könnyezni kezdjenek.
Egyetlen sóhajjal nyugtáztam, hogy mindenki – rajtam kívül – nyugodt. Lehet Jasper hatása, bár akkor biztos sok dolga lehet.
- Alice? – kérdeztem, feléjük fordulva. Jasper felnézett rám, majd egy bátorító mosolyt küldött felém.
- Hamarosan jön vissza – válaszolta.
- Hol van? – zaklattam még egy kérdéssel.
- Csak a városban kell elintéznie valamit – mondta, majd visszafordult a fiúkhoz.