Ott feküdtem a nagyteremben. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy mit kezdjek az újonnan megszerzett információkkal saját magamról. Nem tudtam semmit. Hogy mit kellene tennem ebben a helyzetben, hogyan tudok visszaváltozni vagy ilyesmi. Semmit. Még mindig hatalmas némaság telepedett az egész kastélyra. Tisztán lehetett hallani és érteni is, az emberek beszédét a környező utcákról. Még sosem voltak itt ilyen csendben. A körülöttem lévő vámpírok mind szoborként figyelték tetteimet, mintha veszélyt jelenthetnék számukra. Bár volt benne igazság, de azért ennyi vámpírral nem tudnék elbánni.
Hirtelen, mintha feleszmélt volna, Aro megköszörülte a torkát és nyájasan megszólalt.
- Nos, mily meglepő fordulat – artikulált, s közben apró döntésekkel mozgatta a fejét, mintha ezzel próbálná ellensúlyozni a remek ötleteit velem kapcsolatban.
- Barátom, ez az – szólt közbe ezúttal Marcus is.
- Demetri, Alec! – kiáltott a két vámpírnak – Vigyétek le az egyik cellába! – üvöltötte ingerülten Caius. A két férfi közeledni kezdett felénk. Demetri hatalmas erővel markolt bele a bundámba, amire hangos vonyítással reagáltam. Mindent sokkal másabban érzékeltem, mint vámpírként. Mintha ezernyi késsel szúrta volna tele a bőröm.
- Ne! Ne bántsátok! – kérlelte Layla. Ezúttal a figyelem ráterelődött.
- Vajon mi történhetett köztetek, ami miatt ily hamar bajtársak lettetek? – nézett felénk Marcus, töprengő tekintettel.
- Most! – szűrte a fogai között Caius. A két vámpír ismét közeledni kezdett. Én egy lomha mozdulattal felpattantam a helyemről, de Layla váratlanul elém ugrott.
- Nem bánthatjátok! – üvöltötte a két férfira. Demetri néhány lépéssel kikerülte őt, majd rám vetette magát. Alec lefogva a húgomat, megpróbálta távol tartani tőlem.
Layla egy erősebb oldalba rúgással szabadította ki magát Alec karjainak maró szorításából, majd Demetri hátára ugrott elvonva annak figyelmét.
Hangos morgás tört erő a torkomból, ahogy végig néztem, hogy Demetri megfogta a húgom karját és előre rántotta maga mögül. Iszonytatos erővel vágta bele a márvány padló fényes kövébe. Feléjük rohantam letépve a férfit a húgomról. Alec robbanásként vágott oldalba, aminek a hatására eleresztettem Demetrit és a tíz méterre lévő falba csapódtam. Nyöszörögve tápászkodtam fel, mikor észrevettem, hogy ismét közeledni kezdtek felém. Ismét egy hangos morgás hallattam, majd futni kezdtem feléjük. Layla Alec-re vetette magát, én, pedig a másikat tepertem le. A húgom ajkai közül hangos sikoly tört elő, ahogy az ellenfele kettétörte az egyik karját.
Megrémültem. Olyan erő járta át a testem, amit eddig még nem éreztem sosem. A mancsaim szinte maguktól mozdultak. A talpamtól egészen a fejem búbjáig hatoló energia kényszerített a védelmezésre. Meg kellett óvnom a családom. Oltalmaznom kellett az egyetlen húgomat. Segítenem kellett rajta.
Demetri megpróbált felállni a mancsaim között, de nem sikerült neki, hisz ezúttal erősebbnek bizonyultam. Egyetlen csapással ütöttem arcom, majd téptem darabokra.
A teremre néma csönd vonult. Fenyegető tekintettel néztem, ahogy Alec a karjai között tartja a fájdalmaitól szenvedő húgomat. Pedig csak meg akart védeni.
Aro, Alec-ra nézett, majd bólintott egyet. Mire a vámpír elengedte a húgomat, aki hozzám futott.
Lenéztem a földre. Lábaim a földbe gyökereztek. A vámpír szétmarcangolt darabjai. A néma csend, ami fátyolként telepedett a teremre. Gyilkos lettem. Ismét. Nem kaptam levegőt, az érzés, hogy bántottam valaki, az érzés, hogy megöltem, megöltem őt. Végeztem Demetri-vel. A Volturi egyik legértékesebb kincsével. És akkor, ott az utolsó gondolatom hatására rájöttem. Ráébredtem, hogy meg fognak ölni. Ha megtudják, hogy ismerem a titkot, hogy Layla a húgom, ő vele is végeznek.
Még mindig csend volt, megfagyott készenlétben nézték a mozdulataimat, a cselekedeteimet.
Egy halk nyüszögés tört elő a torkomból.
Féltem.
Nagyon féltem.
Remegni kezdtem. Végig söpört a gerincemen és a mancsaimon keresztül egészen a gyomromig hatolt.
Megtörten és megalázkodva rogytam a földre. A hajam lágyan hullott a szét a bőrömön, eltakarva az arcomon megbúvó szégyent és rettegést.
Aro sóhajtott. Majd halk és dühös morgásba kezdett. Összeszorította az öklét, majd erőt véve magán megszólalt.
- Vigyétek a szemünk elől őket. Le a cellába. Azonnal! – szűrte a fogai között.
- Demetri fontos volt a Volturi számára és ti végeztetek vele – szólalt meg dühösen Marcus.
- Csak én! Layla nem tehet az egészről – feleltem szinte alig érthetően, de tudtam hogy tisztán értik minden rémülten csengő szavam. Drake felém lépett, majd a hátamra terítette fekete köpenyét. Önként felálltam, majd lehajtott fejjel a három vezető felé fordultam.
- Sajnálom! Nem tudtam, mit teszek – suttogtam.
- Ez nem mentség! – üvöltötte Caius – Immáron nem vagy pótolhatatlan! Te is csak egy vagy a szánalmas Cullen család babonájában élő szennyből. Szégyent hozol a névre!
- A cellába! – üvöltötte ismételten Aro.
- Igen is – Drake bólintott, majd Layla karját megfogva vonszolni kezdte. Alec ugyanezt tette velem.
Néma csendben lépkedtünk végig a folyosókon. A dohos szag átjárt mindent. A sötét falak még ridegebb hangulatot biztosítottak. Fagyott volt minden. Egy cseppnyi pozitív érzelem sem lakozott idebenn. Csupán a düh, a harag, a bosszú és a gyász tökéletes és sötét keveréke.
Szégyenkezve pillantottam fel a recepciós pult mögött álló Marion riadt és megrökönyödött tekintetébe.
Nem értette, hogy most mi lesz velünk. Igazság szerint én tudtam. Engem kivégeznek, és csak reménykedni tudtam abban, hogy Layla még élhet. Olyan fiatal még.
Most biztosan gyűlöl engem. Hogy is ne gyűlölne? Felforgattam mindent az életében. Én tehetek mindenről. Tönkre tettem. Lényegében én magam, a hülye védelmem miatt vittem őt is a halálba. Hisz Alec nem is akarta bántani. Mit tettem? Azt hittem ennél rosszabb már nem lehet, de tévedtem.
Kavargó gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy a zárkához értünk. Drake bekísérte Layla-t, majd miután kijött, lehajtott fejjel megállt mellettem. Csak állt ott és nem szólt. Végül azt hittem, hogy nem mond semmit. Végül megszólalt.
- Sajnálom – ahogy kiejtette szavait, tovább indult, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.
Alec egyetlen erőteljes lökéssel a zárkába lökött, aminek a hatására összerogyva estem a hideg kőlapra. Nem néztem a húgomra, hisz úgy is gyűlöl. Nem akartam látni a szánalmasan utálkozó tekintetét.
Összegörnyedtem, lábaimat magam alá húztam és a hideg kőnek döntöttem a fejem. Olyan forrónak éreztem mindent. Mintha a pokol, kegyetlen tüze akarna bosszút állni rajtam. A testem halk rázkódásba kezdett. Szemeimből könnyek kezdtek csepegni. Halk szipogással próbáltam ellensúlyozni keservesen záporozó sírásomat.
- Dawn – szólalt meg suttogva. Kezeivel végig simította az arcomba hulló, vörös tincseimet.
Még mindig nem mertem ránézni. Féltem.
- Nem akartam – zokogtam tovább – Megérdemlem az utálatod, hisz miattam fogsz meghalni.
- Nem – felelte még mindig alig hallhatóan.
- Sajnálom – nyöszörögtem újra.
- Köszönöm – folytatta. Felnéztem. Mit köszön meg? Hogy lényegében én magam tehetek arról, hogy megölik? Megköszöni hogy elvettem az életét, még ha nem is a saját kezemmel?
- Mit? – néztem rá. A testem még mindig remegett. A lelkemtől, a saját magam iránti gyűlölettől fáztam. Belülről fagyos volt minden, de kívülről még mindig a pokol vad tüze égette a bőröm minden egyes pontját.
- Hogy megvédtél – felelte – Köszönöm – borult a nyakamba.
- Én köszönöm – mondtam.
- Ugyan mit? – kérdezte meglepetten.
- Hogy nem utálsz azért – elcsuklott a hangom – szóval, azért amit tettem – ajkaim elnyíltak és egy adag levegőt fújtam ki rajtuk.
- Miért kellene utálnom téged? Hisz te csak segíteni akartál rajtam – felelte.
- Layla! Dawn! – futott a rácsokhoz Marion. Ránéztünk mindketten – meghozta az ítéletet a Volturi – suttogta.
