Szia mindenkinek!
KOMMENTEKET KÉREK, KÖVETELEK!!!! ENNYIRE NEM SAJNÁLHATJÁTOK TŐLEM...
Remélem tetszik mindenkinek az új fejezet! Jó olvasást! Írjatok hozzászólásokat please!!! Kérlek titeket! Nagyon nagyon nagy segítség volna!
Jó olvasást mindenkinek! Legyetek jók! Sok puszi!
Üdv.: Zsani alias Szozsa914 6. Fejezet - Hallgatózni bűn!
Ez mit jelenthet?
- „Remélem is, hogy elhiszi” – mit kell elhinnem? Most mi?
Tudnom kell, hogy miről beszélnek. Utánuk mentem. Tisztes távolságból hallgatóztam. Igen, tudom! Megint idáig süllyedtem.
Hallottam, ahogy benyitnak az egyik terembe.
- Észrevett valamit? – kérdezte a női hang.
- Nem hiszem, bár nekem úgy tűnik, hogy nem igen hiszi el, hogy az anyja életben van és egy kicsit furcsán viselkedik – mondta apu. Mi? Nem is viselkedtem velük furcsán.
- Mindenesetre Caius nem örülne, ha kiderülne az igazság.
- Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy nem tudja – felelte anyu. Mit nem tudok? Nekem itt bűzlik valami.
- Rendben van. Ezután is folytasd a munkád Celica – mondta a hang.
- Igen! – felelte anyu, de ki az a Celica? Még mindig a falnak tapadva hallgatóztam. Hirtelen mindenki elhallgatott. Vámpír gyorsasággal száguldottam vissza a szobámba. Hihetetlennek tűnt ez az egész. Ki az a Celica? Apuék miért titkolóznak előttem? Mi az amit eltitkolnak? Mit nem vettem észre? Mit kell elhinnem?
Végre a szobámba értem, halkan becsuktam az ajtót magam mögött, majd a falnak dőlve meredten figyeltem észrevette-e valaki a hallgatózásom.
Halk, ütemes lépéseket hallottam.
- Csak én megyek! – felelte a női hang, majd szinte azonnal be is nyitott a szobámba.
Hátrálni kezdtem, egészen a szoba közepén lévő asztalig.
- Dawn! – mosolygott bájosan, de mégis gonosz és utálatos tekintettel.
- Jane! – viszonoztam a pillantását.
- Régen láttalak! Isten hozott! – folytatta a bájcsevejt.
- Én is téged! Köszönöm – feleltem.
- Tudod, azt hittem az előző alkalommal már megtanultad a leckét – kezdett bele.
- Nem értem miről beszélsz – közönyösen viselkedtem, mintha tényleg nem tudnék semmiről.
Lassan sétálni kezdett a szobában és halkan kopogtatni kezdett az asztalon.
- Ccc – rázta a fejét - A hallgatózás illetlenség – felelte.
Abban a pillanatban, ahogy kimondta szavait tudtam, hogy mi következik.
Szemei lassan összeszűkültek, ajkain egyetlen vad és kárörvendő mosoly jelent meg.
Hangos sikollyal rogytam a földre. Térdeimre zuhantam, de a maradék erőmből megpróbáltam megtartani magamat a kezeimmel, de nem sikerült az arcán még mindig az- az elvetemült mosoly látszott, mint mindig mikor kínoz valakit.
Egy újabb fájdalom hullám söpört végig a testemen.
Milliónyi kés szurkálta minden egyes porcikám, melyeket sikoltásaimmal próbáltam enyhíteni.
- Remélem ezúttal megtanultad a leckét – nevetett fel melynek hatására egy újabb elviselhetetlen gyötrődés következett. Még mindig nem válaszoltam neki. Nem tudtam. A testem minden része vadul égett a pokol legmélyebb bugyraiban, a legsötétebb kínok között.
Már- már alig bírtam megtartani magam. Kezeim vad remegésbe kezdtek, hogy aztán egyetlen csuklással megadják magukat, és a földre zuhanjak. Ezúttal már vonaglott a testem. Izmaim gyötrően megfeszültek és magukkal rántották a csontjaimat is.
A kínok kínja, így jellemezték Jane erejét. Volt benne igazság.
- Jane! Elég lesz! – rontott be a szobámba Drake.
- Nem hinném, hogy megtanulta a leckét – felelte, majd még egy mosolyt villantott felém. Amikor már azt hinnéd, hogy enyhül és a végéhez közeledik, csak akkor jön igazán a pokol.
Ismét felsikítottam a fájdalomtól. Egyik kezemmel a szőnyeget markoltam még másikkal erősen kapaszkodtam az ágy lábaiba. Egy újabb sikítás. Összeszorítottam a szemeimet. Minden felé fekete és fehér foltokat láttam magam előtt.
- Mondom elég! – lökte arrébb a lányt Drake.
- Te egy senki vagy itt! – beszélte.
- Pontosan úgy, mint te, Jane – válaszolta a fiú.
- Hát rendben! De ezzel még nincs vége – felelte, majd hátra fordult és a szemembe nézett – Örülök, hogy találkoztunk – jegyezte meg, majd elhagyta a helyiséget.
- Jól vagy? – segített fel a földről Drake.
- Azt hiszem – beszéltem alig hallhatóan, hisz még mindig levegőért kapkodtam.
- Mit tettél már megint? – rázta a fejét.
- Hallgatóztam – válaszoltam, s egy gyors pillantást vetettem felé.
- Értem- halk emberi sóhaj hagyta el ajkait – Ne csináld többé!
- Ugyan mi közöd van hozzá, hogy mit teszek? – fakadtam ki.
- Jajj, Dawn, ha most nem jövök még órákig kínzott volna.
- Igen, tudom. És? – védekeztem, bár tudtam, hogy igaza van – Különben is, nem hallgatóztam volna, ha nem titkolnátok előlem valamit. Tudom, hogy tudsz róla – egyik ujjammal felé mutattam. Megrázta fejét.
- Nem – felelte röviden.
- Ugyan már Drake – csattantam fel – Legalább ne hazudj!
- Nem lehet. Nem érted? – láttam, hogy zavarban van.
- Ki az a Celica – bepróbálkoztam, hátha kitudok belőle húzni azért valami információt.
- Egy vámpír nő – felelte ködösen. Most tényleg azt hitte, hogy nem tudom, hogy egy vámpírról van szó?
- És mi a feladata? – néztem újra Drake szemeibe.
- Ezt nem mondhatom el – beszélte.
- Drake! Könyörgöm!
- Tudod, Dawn, te mindig is fontos voltál nekem – nem bírta befejezni a mondatod, mert közbe vágtam.
- Akkor meg? Miért nem segítesz nekem? – kérdeztem.
- De annyira sosem voltál fontos, hogy az életemet is kockáztassam érted – mondta ki szavait, majd az eddig rajtam lévő pillantását elkapta és felkelt az ágyról. Végül szótlanul elhagyta a szobát.
Valami nagyon sántít az egész ügyben.
Nézzük csak, annyit tudok, hogy benne vannak a szüleim és persze Caius és Jane, meg az a Celica nevű nő.
Tudom, hogy valamit nem szabadott észrevennem és azt is, hogy nem fog nekem mondani senki semmi konkrét információt.
Ki kell derítenem! Még, ha az életemet is kell áldoznom az igazságért, akkor is.
Nem is hiszem el ezt az egészet. Otthon, mármint Forksban minden rendben volt. Újra éltem az életem, és szinte teljesen megvoltam elégedve vele.
Most meg itt vagyok ebben a lebujban, olyanokkal körülvéve, akik hazudnak nekem és inkább megölnének persze, minthogy segítsenek nekem.
Tudnom kell az igazságot! Rá kell jönnöm!
Talán Marion a recepcióról vagy Layla, hátha tudnak valamit, vagy észrevettek valamit.
Felpattantam az ágyról, majd kiléptem a sötét és embertelen folyosóra.
Végig száguldottam rajta, egészen a recepcióig.
- Marion, igaz? – kérdeztem a vörös hajó lánytól.
- Igen – mosolygott felém, mintha örült volna annak is, hogy emlékszem a nevére.
- Azt mondtam, ha bármiben a segítségemre lehetsz csak szóljak.
- Igen – felelte.
- Hát most szólok. Be tudnál mutatni a lánynak, akivel harcolnom kellett? Aki nem sokkal Drake és utánam jött be a nagyterembe.
- Layla-nak? – érdeklődte meg.
- Igen, neki - válaszoltam.
- Hát nem is tudom, de köztünk marad ugye? – kérdezte.
- Természetesen – beszéltem.
- Mennyire ismered? – néztem a lányra, ahogy elindultunk a hosszú folyosón.
- Hát amióta itt vagyok, szinte mindennap lemegyek hozzá beszélgetni. Igaz, az elején szinte csak én beszéltem, de aztán megnyílt ő is.
- Értem – jegyeztem meg.
- De nem sok mindent tudok róla – tette hozzá, majd egy kisebb ajtót kinyitott, végül már azon a lépcsőn haladtunk le, ami ahhoz a teremhez vezetett, a hová engem is bezártak.
- Itt is vagyunk – mondta – Gyere! – hívott maga után.
- Layla! Ő itt Dawn! Szeretne megismerni téged – felelte, majd egy bájos mosolyt küldött felé.
- Ki az a Dawn? – kérdezte.
- Ő – mondta, majd két lépéssel hátrált a zárkából, megfogta a karom és maga után vont.
- Szia – köszöntem halkan.
- Mit akarsz tőlem? – tudakolta a lány, olyan hangnemben, mint, aki féltékeny, meglepett és dühös egyszerre.
- Csak beszélgetni – feleltem bizonytalanul.
- Ugyan minek? – még mindig olyan volt a hangja, mint aki épp gyilkolni készül a gondolataival.
- Mert – nem tudtam szóhoz jutni – mert, hát…, szóval – makogtam még mindig – mert te meg én sokban hasonlítunk – nyögtem ki végül.
- Te és én? – nevetett fel.
- Igen, mit – feleltem ezúttal már egy kicsit határozottabban.
- Hát, rendben – válaszolta beleegyezve.
- Tudod, érdekelne, hogy te is olyan félvér vagy, mint én? – mondtam ki szinte azonnal az első kérdésem.
- Félvér? Igen, édesanyám a vérfarkasoktól származott, ő maga nem volt az, csak a génjeiben hordozta. Édesapám, pedig vámpír volt – lehajtottam a fejem.
- Az enyémek is. Éppen ezért lepett meg, hogy a képességünk, majdhogy nem egyforma.
- Téged is Caius lépett ki? – kérdezte.
- Igen – feleltem – Mióta vagy itt? – néztem felé.
- Három hónapja. A szüleim még egészen kiskoromban meghaltak és engem az egyik barátjuk nevelt fel. Az egyik nap, miután hazaértem a suliból, ott találtam halottan Lucas bácsit. Engem, pedig ide ráncigáltak és Caius felajánlotta, hogy kiképez és cserébe mindenem, amit csak szeretnék.
- Várj! Mit is mondtál? Hogy hívták a nevelődet? – furcsa egy egybeesés nem?
