Gold Moon - Arany Hold 3. Fejezet - Az utolsó lépés

Szia mindenkinek! Szóval, amint láthatjátok nem lustálkodom! Próbálom helyre hozni a lemaradásom, hátha díjaznátok néhány kommentárral. Remélem azért nem fordultatok el nagyon tőlem és akarjátok olvasni a történetem, bár ha nem akkor sem baj.:D Mert én szeretem megírni..:D Na jó, csak annyit akartam, hogy ez az utolsó Leah szemszögéből való fejezet. A  következő már Dawn-ról fog szólni. Remélem tetszik azért ez is. Próbáltam belevinni egy kis romantikát is. Írjatok komit! KÖNYÖRGÖM!:D

Jó olvasást mindenkinek! Legyetek jók vagy rosszak, ahogy kedvetek tartja!

Sok puszi!

Üdv.: Zsani alias Szozsa914

Elbújtam az egyik fa mögé levetettem az összes ruhám, majd a lábaimhoz kötöztem őket.

Átváltoztam, majd elindultam megkeresni Seth-et. Gondolatban utána jártam hogy érezte-e valaki az illatát, amióta találkoztunk vele, de senki nem látta még mindig.

Tehát elindultam, abba az irányba, ahol nem olyan rég megtaláltam.

Az erdő most is ugyanolyan magányos volt, mind eddig. A madarak csicsergése pihentető nyugalmat sugárzott az erdőre. Éreztem, ahogy a levegő lassú mozgása felém hozza a fák friss és üde illatát.

Lassan a mező felé sétáltam. Reméltem, hogy itt van. Meg kellett tudnia, hogy igaza volt. Tudatnom kell vele, hogy szeretem, és nem akarom elveszíteni és, hogy minden rendben lesz, mert Dawn biztosan visszajön.

- Itt vagy? Kérlek! Tudom, hogy megbántottalak! Ne haragudj rám – üvöltöztem, nem messze attól a fától, ahol nem olyan rég megtaláltam. Hallottam, ahogy az egyik bokor megrezdül, majd kimászik mögüle Seth.

- Itt vagyok! Szerencséd, hogy én vagyok a testvéred. Hidd el, hogy más évekig nem állna szóba veled.

- Igen, tudom, és szeretnék bocsánatot kérni, illetve meg szeretném köszönni, amit értem tettél – a nyakába borultam, majd sírni kezdtem.

Kezeit a hátamra tette, hogy megnyugtasson. Apró simításokkal csendesítette remegésemet. Végül ő is zokogva szorongatott.

- Szeretlek öcsi! Hidd el minden rendbe jön – szipogtam.

- Olyan lehetetlennek tűnik, hogy visszajönne valaha.

- Tudom, de ha kell a hajánál fogva rángatom vissza hozzád.

- Te be vagy szívva? – elengedte a karom, majd egy kicsit távolabb húzódott tőlem, hogy végig mérje az arcom, nincs e valami bajom. Egyik kezével megtapogatta a homlokom, megbizonyosodva, hogy van e lázam. Bár ez nevetséges, hisz nekünk farkasoknak, amúgy is mindig magasabb a hőmérsékletünk, mint egy átlag embernek.

- Nem! Idióta! – most már sírva nevettünk mindketten.

- Üljünk le – mutatott az egyik hatalmas sziklára, majd a hideg kőfalnak dőlve beszélgetni kezdtünk.

- Amit ma mondtál nekem – kezdtem bele, de közbe vágott.

- Ja, azért bocsi – mentegetőzött.

- Nem! Ne kérj bocsánatot! Igazad volt. Rájöttem, hogy változtatnom kell, ha nem akarok egyedül maradni egész életemben.

- Ja – megrántotta a vállát és mosolyogni kezdett – akkor szívesen – elnevettem magam.

- Hülye! – feleltem – Képzeld! Jártam ma Samnél és Emilynél.

- Igen? – lepődött meg.

- Igen, és bocsánatot kértem tőlük a sok bosszúságért, amit okoztam nekik. Egyébként már ráébredtem arra, hogy túl vagyok az egész Sam-es ügyön. Már régen történt az egész és nem élhetem le az életem azzal, hogy nem tudok túllépni, azon, hogy valaha egy pasi megcsalt. Nem haragszom rájuk, hisz nem ők tehetnek róla, hanem a bevésődés. Túléltem és boldog akarok lenni.

- Büszke vagyok rád! – megfogta a kezem, és simogatni kezdte. Kipréselt egy adag levegőt a tüdejéből.

- Hiányzik nagyon mi? – néztem rá.

- Szörnyű, elviselhetetlen – sóhajtotta – a bevésődés miatt, szinte úgy érzem, hogy belehalok, ha nem lehetek mellette, és nem óvhatom meg a veszélytől.

- Bevésődtél? – kérdeztem.

- Mindenki tudta – felelte egyszerűen.

- Hát, én nem! – vetettem oda, majd megrántottam a vállam - Ja, egyébként anyunak azt mondtam, hogy ne várjon meg minket, mert a Cullen családnál leszünk.

- Köszi – mondta, s egy apró mosoly jelent meg a szája szélén.

- Nincs mit! Azok után, amit értem tettél. Ugye tudod, hogy szeretlek?

- Igen. Örülök, hogy újra a régi Leah vagy – beszélte.

- Én is! Elmondok valamit jó? – kezdtem bele.

- Oké! – válaszolta, majd ismét sóhajtott egyet.

- Tudod történt valami köztem és Embry között – mondtam.

- Úgy érted, hogy…? – nézett felém nagyra nyitott szemekkel.

- Igen – bólogattam – de tudod az-az igazság, hogy ő ma meg akarta beszélni, de én csak annyit mondtam, hogy az egész egy szörnyű hiba volt és beszélni sem akarok róla.

- Fogadjunk bepipult – tippelte Seth.

- A fejemhez vágta, hogy milyen szánalmas vagyok és, hogy csak játszottam vele. Meg, hogy szerencsém van, hogy te vagy a testvérem.

- Ez így van? Mármint, hogy játszol vele?

- Nem tudom – hajtottam le a fejemet a térdemre – Mit kellene csinálnom? Annyira félek belekezdeni a Sam-es eset után. Mit fogok tenni, ha bevésődik és én megint hoppon maradok? – átkaroltam térdeimet. Egyik kezét a vállaimra tette.

- Nézd Leah! Azt nem szabad elfelejtened, hogy most már te is alakváltó vagy és Embry is ugyanúgy retteghet, mint te. Igen, lehet, hogy megtörténik, de addig miért ne lehetnétek boldogok? Különben is, ki garantálja a bevésődést? Egyébként meg még bevésődhettek később is – megrántotta a vállát – Mindenkinél máshogy alakul. Az is lehet, hogy 10 év múlva vésődik be az egyikőtök és a másik sosem. Tehát felesleges ilyesmiken aggódni. Élvezd ki azt az időt, amit együtt tölthettek, mert most a te kezedben van a döntés, hogy mit teszel.

- Nos, igazad van. Megint. Olyan gyorsan felnőttél, öcsi.

- Hmm – sóhajtott egyet.

- Most te jössz! Mondd el, mit érzel – mondtam.

- Hát, mintha üres lenne a világ, amióta elment. Olyan érzésem van folyton, hogy nincs miért élnem.

- Pedig én itt vagyok neked és a többiek is. Tudom, hogy sajnos bőven nem ugyanaz a kettő, de hidd el nekem, hogy megoldjuk valahogy.

- Remélem! – Szemei újra megteltek könnyel – Leah! Mit tegyek? Még csak fel sem hívott, pedig egy hete elment.

- Ezt meg honnan veszed, lehet, hogy ma egész nap téged keresett. Hisz biztos, hogy ha telefonál, akkor Cullenéket hívja, csak te nem vagy ott. Szerinted ő mit gondol? Ő mit érez, ha hívott és te egyszer sem voltál ott?

- Igazad van – bátorodott fel. Egyetlen könnyed mozdulattal felpattant a földről.

- Te menj el, kérdezd meg hívott-e, nekem, pedig azt hiszem van egy kis dolgom – feleltem.

- Jól leszel? - nézett felém.

- Azt hiszem – ejtettem ki szavaimat bátortalanul.

- Leah! Eddig sosem okozott gondot, hogy elmondd valakinek a véleményed valamiről. Most miért?

- Mert, nem tudom – halkultam el a mondat végére.

- Gyerünk Leah! Én bízom benned – rám mosolygott, majd megfogta a kezem és felhúzott a földről.

- Szeretlek Seth – mondtam, majd megöleltem.

- Én is, nővérkém – adott egy puszit az arcomra, végül elindult Cullenékhoz. Én pedig ugyanezt tettem, mint ő, csak Embry-hez kellett mennem.

Már egészen sötét volt, mire megtaláltam. A parton ültek a fiúkkal. Így viszont nem mehetek oda azzal, hogy Embry hazudtam, mert jelentett nekem is valamit az-az éjszaka. Viszont pont kapóra jött, hogy Seth-el kibékültünk, ráadásul még azt is tudom, hogy biztos helyen van.

Lassan és nyugodtan sétáltam oda hozzájuk.

- Sziasztok srácok! – köszöntem jó kedvűen.

- Hali – üdvözöltek egy kicsit olyan stílusban, mint ami nálam volt a megszokott.

- Képzeljétek, Seth megkerült – nevettem – rávettem, hogy menjen el Alice-hez, hátha telefonál Dawn.

- Hogy-hogy nem használtál semmilyen jelzőt? – kérdezte Alden.

- Mire? – néztem felé.

- Hát, mondjuk Cullenékre vagy Dawn-ra.

- Nem tudom – mosolyogtam.

- Te ki vagy és hová vitted a modortalan, undok Leah-t? – érdeklődte Embry vigyorogva.

- Ezt bóknak szántad? Ugye? – kacagtam fel.

- Persze! Simán – ajkain egy édes mosoly jelent meg.

- Szóval, hogy-hogy ilyen jó kedved van ma? – kérdezte Kaleb.

- Hát ma mondott nekem néhány ember – itt Embry-re néztem – néhány olyan dolgot, ami nem igazán tetszett és jobbnak láttam változtatni.

- Értem – felelte.

- És úgy látom, eddig mindenki maximálisan meg van elégedve. Anyu, Seth, Emily és Sam is – érdekes módon már sokkal könnyebben ejtettem ki a nevét.

- Hogy? Emily és Sam?

- Igen, ma jártam náluk is és elnézést kértem a sok gondért, amit okoztam nekik.

- Gratulálok – jegyezte meg ismét Kaleb.

- Köszönöm – elmosolyodtam, majd ismét egy gyors pillantást vetettem Embry-re, aki szintén ugyanígy tett.

- Na, srácok! – sóhajtottam – Én megyek is – feleltem, majd feltápászkodtam a puha homokból. Megfordultam, hogy távozzak.

- Oh Leah! – szólt utánam Embry.

- Igen? – visszanéztem.

- Ne haragudj, de elfelejtettem kölcsönadni, amit a múltkor kértél, szükséged van még rá?

- Mire is? – elvigyorodtam cinkosan.

- Arra a könyvre – felelte.

- Ja, tényleg! Kár, pedig ma jól esett volna egy kis olvasás – megrántottam a vállam és egy intéssel búcsúztam.

- Várj már! Úgy is indulni készültem, ha gondolod beugorhatok érte.

- Á – legyintettem – nem szükséges. Maradj csak még itt a fiúkkal.

- Nem, tényleg menni akartam – felelte szinte azonnal.

- Jól van, akkor én ezt megköszönném – válaszoltam. Embry felkelt, elköszönt a falka többi tagjától, majd gyors léptekkel utánam eredt.

- Jó csapat vagyunk – szólaltam meg, amint távolabb értünk.

- Igen, azok – bólintotta.

- Jó, hogy velem jöttél, mert beszélnünk kell – kezdtem bele.

- Én azt hittem, hogy nem akarsz dumálni – incselkedett.

- Pedig – sóhajtottam – meggondoltam magam – nevettem fel.

- Az jó – beszélte – Na? Mit akartál mondani? – folytatta, de nem szólaltam meg. Nem tudtam, mivel is kezdjem. Azzal, hogy félek vagy azzal, hogy hazudtam vagy mivel? De végül csak belekezdtem. Vettem egy hatalmas levegőt.

- Hazudtam! – nyögtem ki végre.

- Ezt meg, hogy érted?

- Hát úgy, hogy hazudtam – ismét egy sóhaj hagyta el ajkaim – az estével kapcsolatban.

- Milyen estével? – folytatta, sőt utánozta korábbi viselkedésem. Megálltam és megvártam, hogy felém forduljon.

- Tudod, amit együtt töltöttünk – elmosolyodtam.

- Igen? Mit hazudtál? – még mindig játszott.

- Hát, hogy nem jelentett semmit, pedig igen is jelentett valamit – beszéltem.

- Aha – válaszolta.

- Embry! Ne csináld ezt! Ne nehezítsd meg! Szükségem van rád! – nem hitt a fülének. Szemei egészen kikerekedtek, miközben a szavakkal való szerencsétlenkedésemre figyelt.

- Ez most komoly? Vagy csak valami újabb szemétkedés? – felesleges lett volna beszélnem, helyette cselekedtem. Megmarkoltam világos színű pólóját, majd magam felé kezdtem húzni. Végül megcsókoltam.

Ajkai ugyanolyan gyengédek voltak, mint ahogy emlékeztem. Ujjaim elengedték a ruháját, majd végig kalandoztak a mellkasának minden egyes centijén. Kezeivel átkarolt és nem eresztett.

Elhajoltam.

- Embry én, én félek, hogy bevésődik valamelyikünk – lehajtottam a fejem.

- Ne félj! Én úgy is mindenkibe téged látlak azóta – simogatni kezdte a nyakam.

- Igazán? – néztem fel rá.

- Igen – egy újabb csókot lehelt ajkaimra.